Oké, nézzük, konkrétan milyen érveket és alternatívákat tudnék felmutatni én, mint "szélsőséges, demagóg, szovjet tipusú ifjúsági regényhős", ahogy legjobb barátom nevezett nemrég (még szerencse, hogy ellenségeim azt hiszem nem nagyon vannak) ;))
Tudom, ezek itt csak egy laikus zavaros kiemelései, de azt támasztják alá nagyjából, amiről mostanában nyűglődtem. Sajnálom, hogy nem értek a gazdasághoz, de azt érzem, hogy valami nincs rendben ezzel a piacgazdasági modellel, ahogy azt is érzi az ember, ha valami nem stimmel az autójával, még ha nem is autószerelő, és akkor is meg tudja mondani, hogy beteg, ha nem orvos...

Létezik olyasmi, hogy etikus közgazdaság, avagy buddhista tipusú közgazdaság, először egy HVG-cikkben olvastam konkrétan erről. Ez a közgazdasági rendszer lényegében ugyanazt mondja ki, amit én is, csak én mint átlagember, aki nem ért a gazdasághoz, sarkosabban és túlzóbban fogalmazok, mert így érzem.

Nevezetesen az, hogy a közgazdaság túlságosan nagy szerepet kap a társadalomban, és mindent elsősorban közvetlen gazdasági hasznossága alapján ítélnek meg.

(Erre mondtam én, hogy a legfőbb alapértékké a pénzbeli értéket és a piaci eladhatóságot teszi.)

Az ilyen attitűd, párosítva a nemzetközi piac önszabályozásába vetett feltétlen neoliberális hittel, vezethetett a gátlástalan, csak a közvetlen profitszerzésben érdekelt multinacionális vállalatok megjelenéséhez.

(Ez nem fikció, ez teljesen egyértelmű tény. A cégeknek alapvető célja a profitmaximalizálásra való törekvés, mely minden mást felülír, a törvényességet is, természetesen. Amíg nagyobb profit hozható ki a tevékenyéségből, akár törvénysértés árán is, mint a törvénysértés negatívumai okozta veszteség [beleértve bírságokat, ügyvédi költségeket és az esetleges folgyasztói bizalomesést, illetve a cég imidzsének romlását), addig ugyan mi motiválná arra a céget, hogy a törvényes keretek közt működjön?])

Ide kapcsolódik a következő tanulmány is részben, Dr. Mihályi Péter közgazdász, az MTA doktora, a Veszprémi Egyetem Pénzügytan Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára írásából (A vállalatvezetõk motivációja a szocializmusban és a piacgazdaságban – régi és új tapasztalatok)

...napjaink világpiacokat megrengetõ botrányait úgy is értelmezhetjük, hogy ezeket a cégeket a vállalati vezetõk túlzott motivációja juttatta csõdbe, ennek következtében követtek el csalást, mérleghamisítást és más üzleti bûncselekményeket. Ez a következtetés részben helytálló, de kiegészítésre is szorul.
Elõször is arra kell felhívni a figyelmet, hogy a menedzserek számára történõ részvényjuttatás, ami az ösztönzés gyorsan terjedõ formájának bizonyult az Egyesült Államokban,
a vállalati vezetõket kvázitulajdonosi pozícióba hozta. Ez is volt a cél. A kilencvenes évek elsõ felében számos elemzõ ezt a fejleményt az amerikai típusú piacgazdaság elõnyeként emlegette a hagyományos, fizetésre alapozott európai és ázsiai ösztönzési rendszerekkel összehasonlítva. Egészen a botrányok kitöréséig kevés szó esett azonban arról, hogy ebben a konstrukcióban a menedzser kétlelkûvé válik. Azt is mondhatnánk, helyzete kezdett hasonlítani ahhoz a szocialista vállalati vezetõhöz, aki egyben bürokratikus állami és pártirányító funkcióval is rendelkezett.
Kiderült, hogy azok a piaci intézmények, amelyeknek elvben az lett volna a feladatuk,hogy kontroll alatt tartsák, kívülrõl ellenõrizzék a menedzserek mûködését, teljesen összefonódtak a vállalatokkal. A hitelezõ bankok, a külsõ auditorok partnerekké váltak a mérlegkozmetikázásban,  a beruházási bankok titkos háttér-megállapodásokat kötöttek a tõzsdei bevezetések manipulálására. A hitelezők és minõsítõ intézetek visszatérõen és aránytalanul túlbecsülték a tõzsdei cégek teljesítményeit, összeférhetetlen szituációkat teremtettek maguk körül, sõt arra is volt példa, hogy ügyfeleiket konkrét tranzakciókban is szándékosan félrevezették.
...
Greenspan [2002] három magyarázó okot emelt ki. Elsõ helyen õ is az osztalék jelentõségének csökkenését említi, tényként hivatkozva arra, hogy a 20. század elsõ felében az amerikai részvénypiacon még 6 százalék körül mozogtak az osztalékok, az évezred végére viszont 1 százalékra estek. Emiatt a vállalatok és a vállalatvezetõk teljesítményének megítélésében ez a mutató háttérbe szorult, s helyét a profit foglalta el. A két mutató objektivitásában azonban óriási a különbség. Míg az osztalék valódi jövedelemátutalással jár, addig a profit csak egy számviteli kategória, amelyet a nyilvántartások és elszámolások „megfelelõ” kozmetikázásával következmények nélkül lehet manipulálni. Fontos része volt a mérlegek javításának az az általánosan elterjedt gyakorlat, hogy a menedzserek részvényopcióját nem vették számba a termelés költségei között. Miután ez a menedzserek viszonylag széles körét érintette minden tõzsdei társaságnál, az együttes hatás a tõzsdei cégek profitját éves szinten 2,5 százalékponttal emelte meg.

Soros [2002] mindezeken túlmenõen még három ellentmondásra utalt. A számviteli profitok versenye szempontjából egyre megy, hogy a profit volumennövekedése egy adott vállalat szerves fejlõdésébõl vagy egy másik vállalattal való fúzióból adódik. Miután a megegyezéses fúziókat szinte semmi sem akadályozza, a vállalati felsõ menedzsment nagyban érdekeltté vált a vállalat-összevonásokban. Ebben az „össznépi” felvásárlási lázban azután kivette a szerepét a média és a politika is: azt a céget, azt a vállalatvezetõt magasztalta, amelyik a legaktívabb volt a fúziók terén. Soros mindehhez még hozzáteszi, hogy a vállalati csõdök és csalások részben a szakmai morál fellazulásával is magyarázhatók, valamint azzal, hogy az amerikai társadalom – szinte amnéziás módon – szemet hunyt a gazdasági és politikai összeférhetetlenség minden elrettentõ példája felett.

Tehát a rendszer önmagában hordozza azt a szükségszerűséget, amely ide vezetett... de most egy kicsit vissza a HVG-cikkhez:

Ian Mitroff közgazdász és válságmenedzsment-guru, több amerikai egyetem professzora pedig már évek óta hangoztatja, hogy némely mai vállalkozás hasonlít a családját pszichésen és fizikailag is terrorizáló alkoholista apához. Mitroff megoldási javaslata: az ilyen szervezeteknek - hasonlóan a szenvedélybeteg családfőkhöz - terápiára és rehabilitációra van szükségük.

Nagyjából ugyanez a lényege Joel Bakan: The Corporation című könyvében megfogalmazott kritikának is. (A szerző  a British Columbia Egyetem jogászprofesszora)

Az eredmény ijesztő: a nagy társaságok személyiségvonásaikat tekintve egocentrikusak, erkölcstelenek, érzéketlenek - vagyis egy pszichopata beteg tüneteit mutatják. 

A szerző kritikus távolságból elemzi a multik által tudatosan terjesztett, mindannyiunkat behálózó hamis kultúrát. 

A könyv fontos kiindulási pontja, hogy a gazdasági társaságok olyan intézmények, amelyek a maguk tevékenységével, egyedi kényszerpályáival megszablyák a körülöttük élő emberek életét is. Ugyanakkor létezésük és mőködésük, legyen az bármilyen veszélyes és fenyegető az államra nézve, jól megfogható jogi szabályozás alatt áll. A vállalatnak törvényes felhatalmazása van rá, hogy minden esetben kizárólag a saját érdekei mentén tevékenykedjen, tekintet nélkül arra, hogy ez gyakran mások számára káros következményekkel jár. Ez bizony nem kevesebbet jelent, mint hogy a gazdasági társaságoknak törvényes felhatalmazásuk van arra, hogy tekintet nélkül a másoknak okozott károkra, kizárólag a saját érdekeiket kövessék. A társadalom és az emberek fölött kialakult hatalmukkal az óriáscégek komoly veszélyforrássá váltak. 

Ez számos kérdést vet fel, melyeket a könyvben a következői fejezetek fejtenek ki. Először is: hogyan jutottak a gazdasági társaságok a mai alakjukhoz, szerepükhöz? (Első fejezet.) Milyen a természetük, és mik következnek jelenlegi eltorzult szerepkörükből, (második és harmadik fejezet) és a társadalom fölött megszerzett hatalmukból (negyedik és ötödik fejezet)?És végezetül: mit tehetünk, mit kell tennünk azért, hogy a nagyvállalatokat újra társadalmi ellenőrzés alá vonhassuk (hatodik fejezet)?

Az is jól érzékelhető, hogy a nyugati típusú demokráciákban és fejlett piacgadaságokban sem képes a kormányzati kontroll elégséges ellensúlyt biztosítani a piacot uraló szereplőkkel szemben.
Ismét egy idézet, ezúttal egy üzleti etikáról szóló tanulmányban, melynek szerzőjét eddig nem sikerült sajnos kiderítenem.

Etzioni amerikai szociológus szerint „nem az a hatékony politika, amelyik a kormányzatot akarja erősíteni, hanem az, amelyik a közösséget akarja morálisan és társadalmilag újjáépíteni, megerősíteni”. Szerinte paradigma váltásra van szükség. Eltávolodva a neoklasszikus közgazdaságtantól az új paradigma túlmutat az anyagi késztetések és szankciók világán az értékek, főként az emberek által önként vállalt közös értékek felé (Etzioni, 1988).

A kormányzati mechanizmusok csak egyik lehetséges és sokszor kevésbé hatékony korlátját jelentik a piaci mechnizmusoknak. Etzioni szerint a társadalmi közösség nemcsak korlátot jelent a piac számára, hanem a működésének alapfeltételeit is jelenti. Ez két tényezőt foglal magába:

• Normatív tényezők, mint a verseny tisztaságába és mások tisztességébe vetett hit. A tisztességtelen piaci versenynek csak jogi szankciókkal nem lehet gátat vetni. Nem elégséges az, hogy az érdekeltek pusztán a lelepleződéstől és a büntetéstől féljenek. Legalább ennyire fontos, hogy üzleti lelkiismeretük is legyen, vagyis a tisztesség határain belül akarják gazdasági tevékenységüket folytatni.

• Társadalmi kötelékek, hiszen a versenyt nem egymástól elszigetelt egyének kalkulatív viselkedése alakítja ki, ahogy a neoklasszikus közgazdaságtan hirdeti, hanem a verseny akkor virágzik, ha a társadalmi kötelékek elég erősek ahhoz, hogy meglegyen a bizalom, és alacsonyak legyenek a tranzakciós költségek, de azért ne nyomják el az emberek csere-orientációját (Etzioni, 1988).

Bár a gazdálkodók versengenek egymással, hiszen egyéni érdekeik számottevően ellentétesek, de vannak közös érdekeik is, és az utóbbiak együttműködésre és érdekeik kölcsönös figyelembevételére késztetik őket. Az eredményes gazdasági tevékenység feltételezi, hogy a felek szerződéseiket megtartják. Minden jogállam törvényekkel szabályozza a szerződők kötelességeit és jogait. Ha nem bízhatnak egymásban, hanem csak a jogi szankciók kényszerítő erejére számíthatnak, hosszadalmas és költséges procedúra elé néznek. 

De térjünk vissza a buddhista gazdasági modellről szóló HVG-cikkhez ismét: 

...Zsolnai Lászlót, a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaságetikai Központjának igazgatóját és Knut Johannessen Imst, a Norvég Közgazdasági Egyetem professzorát, akiknek szerkesztésében idén látott napvilágot Oxfordban a Business Within Limits: Deep Ecology and Buddhist Economics (Üzlet korlátok között: Mély ökológia és buddhista közgazdaság) című tanulmánykötet. A szokásos, immár évszázados közhelyek hangoztatásán túl (miszerint jó dolog a környezettudatosság és a természet megbecsülése) a szerzők támadják a "piaci fundamentalizmus" központinak tartott értékeit.
Például hogy általában azt tekintik sikeres vállalkozásnak, amelyik a lehető legrövidebb időn belül a lehető legnagyobb hasznot képes termelni. Ennek egyik általánosan elismert következménye a 20. század második felében újra elterjedt gyerekmunka: az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete szerint - olvasható Jessica Williams az idén magyarul is megjelent, Merre tart a világ? című könyvében - a Földön jelenleg mintegy negyedmilliárd gyereket dolgoztatnak. És nem csak a világ elmaradottabb részein. A brit közszolgálati adó, a BBC egy 2002-es riportja szerint az egyébként tehetősnek mondható angliai Surreyben tucatnyi iskolást dolgoztattak napi 16 órán át "gyorséttermi gályarabságban".
...
1970-es években elsőként igyekezett a buddhizmus tanításait a közgazdaságra alkalmazni a német származású angol iskolateremtő közgazdász, Ernst Friedrich Schumacher, aki Small is Beautiful (A kicsi szép) című könyvében amellett érvelt, hogy nem az újabb, gyakorlatilag haszontalan fogyasztási cikkek iránti vágyak növelése és a fogyasztás vezet az emberi boldogsághoz, hanem éppen a vágyak - ésszerű kereteken belüli - csökkentése.

És itt kapcsolódik ez a luxus témájához szervesen, amiről szintén háborogtam nemrégiben, és meg is kaptam érte a magamét.

A szép eszmék megvalósítása a gyakorlatban a közgazdászok szerint például olyasmit jelentene, hogy egy buddhista jellegű gyorsétterem helyi alapanyagokból egészséges ételeket - és adagokat - szolgálna fel, tisztességesen megfizetné az alkalmazottait, akkor is, ha így kevesebb profithoz jutna. Ez ráadásul összhangban lenne Zsolnaiéknak egy másik, már-már utópisztikusan hangzó, buddhista gyökerű felvetésével is, miszerint az igazán etikus vállalkozás végső soron nem a haszon nagyságát, hanem az emberi szenvedés csökkentését tűzi ki célul, amennyiben a vendégeknek nem kell az egészségtelen ételek okozta betegségektől szenvedniük.

Igen, tudom, nem kell mondani, én vagyok a komcsi, hogy ilyeneket idézgetek, hiszen ez képes megkérdőjelezni a fogyasztói társadalom dogmáját, hogy az anyagi javak egyéni felhalmozás és birtoklása a boldogulás kulcsa.

De más előnyökkel is járhatna egy ilyesfajta paradigmaváltás: a buddhizmus ugyanis nemcsak az emberek, hanem az élővilág egészének szenvedéscsökkentését is fontosnak tartja. Az organikus mezőgazdaságnak az állatok jólétére is figyelő gyakorlata, a megújuló energiatermelési rendszerek vagy egyes autógyáraknak a zéró károsanyag-kibocsátású fejlesztési céljai mind ebbe az irányba mutatnak.
A buddhista biznisz prókátorai mindenesetre az általuk hirdetett vallási alapokat önmagukkal szemben is következetesen alkalmazzák. Legalábbis a tekintetben, hogy közgazdasági rendszerüket nem kívánják senkire sem rákényszeríteni, s abban bíznak, a pozitív példák egy idő után vonzóak lesznek mások számára is. Mi több, azt is elismerik, hogy nem csak a buddhizmus alapján lehet modern, koherens közgazdasági modellt kidolgozni. Például keresztény közgazdászok is kísérletet tettek Krisztus tanításainak - egyebek mellett az önző vágyakról való lemondásnak vagy éppenséggel az embertársak szolgálatának - adaptálására a közgazdaság-elméletben.

Folyt köv.