Irigylem a hívőket. Bármilyen hitről is legyen szó.

Elsősorban persze a vallásosakat. Mennyivel könnyebb nekik! Minden kérdésükre, kétségükre választ találnak, nehéz helyzetben segítséget kapnak, de legalábbis el nem múló reményt, hogy megkapják. És ha mégse úgy alakul, megnyugtathatják magukat azzal, hogy ennek van célja, értelme, hogy egy magasabb hatalom kifürkészhetetlen szándéka alapján történik. Végül, ha még ez se lenne elég, ott van nekik az ígért boldogabb jövő, miután a földi élet véget ért. Ez azért lényegesen biztatóbb perspektíva, mint szegény hitetleneké, akik csak magukra számíthatnak és ebből a röpke 70-80 évből kell kihozniuk mindent. Nekik bezzeg sokkal nehezebb megbirkózni a kétségeikkel, a rossz gondolataikkal, a hibáikkal, nincs egy jóságos felsőbb lény, aki figyeli és irányítja őket, szabályokat ír elő nekik, kilátásba helyezi a jutalmat és a büntetést is, hogy tudják, mihez tartsák magukat. De csóró hitetlen kénytelen a saját erkölcsi értékrendje szerint cselekedni, és ha van benne lelkiismeret, akkor állandó kétségek gyötrik, jót tesz-e? Persze, ez csakis akkor lehet probléma, ha ő jó akar lenni, főleg ha némi altruizmussal is meg van verve, az önzés és a rugalmasabb morál lényegesen megkönnyítené a dolgát.

De nem csak a vallásos hit lehet irigylésre méltó. Sokan hisznek valami társadalmi-politikai eszmerendszerben, irányzatban, pártban, politikusban, hogy az fogja jobbá tenni a dolgokat. Azokat különösen tudom irigyelni, akiknek van szilárd, jól definiált ellenségképük, akik képesek szívből gyűlölni a cigányokat / magyarokat / zsidókat / szlovákokat / kommunistákat / fasisztákat / tüntetőket / melegeket / bicikliseket / gyalogosokat / autósokat / stb. A gyűlölet erőt ad, egységbe tömörít, célt tűz ki, motivál, lelkesít, reményt táplál. Frusztrációnkat levezethetjük a gyűlölet célcsoportjából, a rossz dolgokat magyarázhatjuk az ő létezésükkel, a jövőt pedig szebbé tehetjük, ha megszabadulunk tőlük, de minimum kordában tarjuk őket, példás szigorral – ez aztán a nemes cél. Ráadásul az ilyesfajta jól irányított indulat markánsan koherens világképet tud létrehozni, hiszen akik tudják, kik állnak a dolgok mögött, azoknak nyilvánvaló, hogy még az is beleillik mindig ebbe a képbe, ami kilóg belőle, esetleg éppen ellenne szólna – mert az csak az ellenség megtévesztő akciója, hamis látszat, de őket nem lehet ilyesmivel becsapni. Bár tudnék én is így gyűlölni!

Irigylem aztán azokat is, akik hisznek az asztrológiában, valamilyen különleges természetgyógyászati módszerben, valamilyen csodaszerben, valami eljárásban, ami megváltoztatja őket és egészségessé, sikeressé, boldoggá teszi – majd, egyszer…. Ez is ad reményt, ad egyfajta kiválasztottság-érzést, elhivatottságot, a beavatottak tudását a vegetáló hétköznapi emberek szintjén túl.

Azt a hitet is bámulom – talán mindennél jobban –, mikor magában hisz valaki töretlenül, mikor kétségek nélkül teszi, amit tenni akar, mikor meg van győződve róla, hogy ő úgy is jobban tudja mindenkinél, hogy vele nem történik meg az, ami mással, nem hagyja magát megzavarni se írott szabálytól, se moráltól, de még a fizika törvényektől se, mert ő kétségek nélkül hiszi tudja, hogy mindezeken felülemelkedett, amit tesz, amit gondol, az úgy van jól.

Próbáltam én hinni, de nem megy. Mindig felmerül bennem valami kérdés, mindig jön egy „de….” egy „csak….”, ami elbizonytalanít, kétségeket támaszt, és alig kapok ezekre a kétségekre kellően meggyőző válaszokat.