Egy ismerősöm ajánlotta ezt a cikket, érdekes eszmefuttatás és elgondolkodtató is. Röviden arról szól, hogy Nyugat-Európa eszmeileg válságban van, mivel alapja immár „nem az egységes szellemi alapozású közösségi társadalom, hanem a szabad és független, beágyazottságoktól és hagyományos kötődésektől mentes egyén, a „tehermentes én" (Sandel), aki képes az értékválasztásra, s akinek nincs szüksége semmiféle, a hagyományban megfogalmazott és megőrzött előzetes közösségi tudásra és érzelmi kötődésre ahhoz, hogy a jót válassza" és ez persze maga a hanyatlás maga, míg Orbán által épített ország hovatartozását inkább az határozza meg, hogy „minél keletebbre megyünk a Nyugaton belül, annál erőteljesebbek még a történeti Európa kulturális és világnézeti hagyományai. Annál mélyebb még a közösségi beágyazottság mindabba, ami valaha Európát jelentette. Az az abszurd helyzet állt elő, hogy gazdaságilag minél megkésettebb egy kultúrájában nyugati, ám földrajzilag keleti társadalom, annál inkább még a hagyományos Európa része, semmint a mai liberális, értéksemleges és multikulturális Európáé."
Tehát ez a kultúrák-civilizációk összecsapása magyarázza, miért fordultak a kormány politikája ellen sokan az EU-ban.
Elindított egy töprengést, elég csapongó módon, eltávolodva a hivatkozott írás eredeti témájától és koránt sem ilyen emelkedett szinten.
Első asszociációként hogy-hogynem nekem Szent István vs. Koppány és az általuk képviselt értékrendszerek küzdelmét idézte fel.
Ha most úgy tekintjük Orbánt, mint aki a hagyományokhoz való visszatérés ideológiájának képviselője és harcosa, míg az EU a hagyományoktól szabadulás és új, az eddigieket felülíró filozófia és morál megtestesítője, akárhogy is nézem, analógiaként az előbbire Koppány, az utóbbira Szent István adódik.
Hiszen eleink éppen így harcoltak jó királyunk ellen, mert azt gondolták, hogy a pusztai hagyományok, az ősi hit, a sámánok, a törzsi társadalom és a kalandozások az igazi magyar út, míg a kereszténység és a nyugati típusú állam mindezeknek a tradícióknak és értékrendszernek a lerombolása, őseink megtagadása.
Kodolányi nagyon jól érzékelteti ezt a Pogány tüzekben.
A „mi lett volna ha" mindig csak játéknak jó történelmi távlatokban, de vajon lenne-e most mit átnevezni Magyarországra, ha akkor a hagyományőrzés győz?
Saját nemzeti identitástudatra mindenképpen szükség van. Nem ez a baja sokunknak a mostani kormánnyal, ahogy a körülményekhez képest maximális függetlenséget is csak helyeselni lehet (bár külön cikket megérne, hogy is lehetne egy nyitott, exportorientált, saját energiaforrásokkal és nyersanyagokkal korlátozottan rendelkező kis ország gazdaságilag „független" - ez így eléggé nonszensz vágyálom egy globalizált világban), de nem hinném, hogy okos dolog rövid idő alatt mindent felborítva, erőszakosan megpróbálni mindenáron beleplántálni egy, a valódi többség által nem feltétlenül ilyennek akart új rendet a társadalomba és a gazdaságba, olyan új rendet, amelyet még tesztverzióban se próbálta ki senki, miközben egyúttal konfrontálódunk azzal a nemzetközi környezettel is - legalábbis jelentős részével - mely körülvesz minket és nagy súllyal befolyásolja megítélésünket a világban, általa pedig a gazdaságunkba vetett bizalmat is. Nem, nem arról van szó, hogy le kell feküdni nekik - de a lehetnek fokozatok a behódolás és a nagy dérrel-durral mindennek nekirontás közt is, nem?
Értem én, hogy a háborús ideológia, ami gyakorlatilag a Horn-kormány óta a legfontosabb meghatározója Orbán hozzáállásának azokhoz, akik nem kimondottan az ő hívei, kombinálva a magyar választók szokásaival (ti. „nem jártam jobban most sem, majd a másik oldalra szavazok") olyan paranoid nyomulásba kényszeríti bele a Fideszt, ami szükségszerű generálója az összes fronton történő totális támadásnak minden ellen, ami szerintük akadályozza Orbán országának eljövetelét. A gondolatindító cikk írója által emlegetett kulturális szakadék azonban nem csak a „liberális, értéksemleges és multikulturális" (megannyi szitokszó, apage satanas!) Európa és a különutas orbáni Magyarország közt jött létre az elmúlt két évben, hanem az országon belül már jó ideje létezik és a Fidesz országlásával nemhogy betemetődne, hanem egyre mélyül, még ha nem is feltétlenül éppen ilyen univerzális filozófiai elvek mentén - hiszen a hadiállapot elengedhetetlenül szükséges a vezért tévedhetetlenségi látszatának fenntartásához és a sereg irányításához.
A legutóbbi „fülkeforradalomkor" hirtelen ölükbe pottyant a törvény adta abszolút többségi felhatalmazás, mellyel visszaélve most soha nem remélt lehetőségük adódott, hiszen a parlament, mint az érdekek ütköztető és egyeztető fóruma mostanra leginkább Fidesz-szavazógéppé vált, ahol szinte képtelenség szembemenni Orbán akaratával - köztudott, milyen erős a pártfegyelem náluk, a minden bizonnyal meglévő eltérő vélemények és belső kritikák szinte teljesen rejtve maradnak, a háborús helyzetben csak a parancsvégrehajtás maradt nekik.
Csakhogy azt nem akarják - talán nem is tudnák? - észrevenni, hogy az oly büszkén lengetett kétharmad pusztán az aktuális játékszabályok betűje szerint jelent legitim felhatalmazást arra, hogy mindent megtegyenek, amit csak ki tudnak agyalni - egyszerre próbálva megvalósítani a régóta dédelgetett nagyívű nemzetépítő látomásokat, az ehhez rövidnek tűnő egy ciklusbeli hatalom minél tovább kiterjesztésére szolgáló, a Fideszen kívül mindenki másnak hendikepet jelentő és sima többséggel megváltoztathatatlan kerettörvényeket és a szorító kapca miatti kétségbeesett kapkodásnak tűnő, improvizatívan ide-oda vagdalkozó gazdaságpolitikai manőverezést (írás közben egy nagyon freudi elszólást hajtott végre az Open Office magyar helyesírás-ellenőrzője: a leírt szó „gazdságpolitikai„ volt, amit alá is húzott piros hullámos vonallal, és a javításra kattintva ez lett belőle az első felajánlott lehetőségként: „gazságpolitikai", hmm, talán tud valamit?).
Ne feledjük, a jog sose maga az Igazság, hanem annak önkényes megfogalmazott, általánosított árnyéka, mely egy adott időszak játékszabályait tartalmazza, többé-kevésbé tükrözve a korszak normáit, bár ezeket akár pár évtized múlva is felülírják és elvetik - nézzünk csak végig a történelmen.
A kétharmad nem azt jelenti, hogy a szavazók tényleges kétharmada választotta a Fideszt - ez pusztán a bonyolult magyar választási rendszerből következő, az egyéni, a listás és töredékszavazatokat elosztó matematikai műveletek végeredménye, ami természetesen de jure helytálló és nem vitatható - nem jelenti azonban a szavazók valóban kétharmadának támogatását, az ország kétharmadáét főleg nem, hiszen nagyon sokan teljesen kiábrándultak az egészből.
De ha tényleg ennyi szavazott is volna rájuk, akkor is tudniuk kell, hogy a Fideszre akkor először voksolók tömege, akik lehetővé tették a kétharmad elérését, nem konkrétan azt nyilvánította ki, hogy Orbán Viktort nagy bizalommal és lelkesen felhatalmazza, minden lehetséges módon próbálja a saját vízióit valóra váltani!
Nem, távolról se erről volt szó, minket az előző garnitúrából való teljes kiábrándultság és az a naiv remény vezérelt, mikor a Fidesz mellé ikszeltünk, hogy végre összefogást, szakértelmet, demokratikus értékeket, átgondolt válságkezelést kaphatunk tőlük.
Ehelyett szakadékot kaptunk, már nem csak országon belül, hanem körülöttünk is.
Nem látom, hogy lehetne progresszív hagyományőrző az a fajta közeledés, amely Nyugat-Európa vitathatatlanul demokratikus és jóléti társadalmai helyett az autoriter Oroszországhoz (amely mellesleg történelmünk során három ízben bunkózott le brutálisan minket, 1848-ban, 1945-ben és 1956-ban, jól mutatva, hogy is kezelik az érdekszférájukat), a legvadabb vadkapitalizmust a totalitárius rezsimmel ötvöző kínaiakhoz és a nem éppen a keresztényi értékeket valló, teokratikus irányítású, olajon megtollasodott szaudiakhoz való dörgölőzéssel jár - mellesleg mindhárman vélhetően fikarcnyit se törődnek velünk, nem vagyunk náluk számottevő tényező.
Mindemellett azt magam is látom, hogy a jóléti társadalmak és az alapjukat adó túlpörgetett, hitelekből támogatott fogyasztásra épülő konzumkapitalizmus recseg-ropog-inog, még ha ez nem is feltűnő mindenkinek egyelőre.
De mi a válasza erre az Orbáni politikának, azon túl, hogy dühödten támadja a bankokat, a nemzetközi befektetői köröket, a hitelminősítőket és a multinacionális cégeket? Úgy tűnik, semmi, ha a saját realitásainkat figyelembe vesszük.
El kell ismernem, a támadás azért nem megalapozatlan. Mind az ország, mind az egyének az elviselhetőnél jobban ki vannak szolgáltatva az adósságok miatt a hitelezőknek és a multik fair playre szorítása is szükséges lenne gyakran.
De megoldható-e ez azzal, amit a kormány tesz? Különadók, magánjogi szerződések kormányzati nyers erővel való átírása, költségvetési pénzek vasvillával behányása a devizahitelesek támogatására (lásd közigazgatási dolgozók hiteltámogatása legutóbb), miközben a hitelt felvevő választók felelősségének elkenése és folyamatos ellenségképgyártás folyik, rendületlenül és vészesen zuhan a magyarok nemzetközi megítélése (igen, tudom, vannak akik tapsolnak Orbánnak, de nem úgy tűnik, mintha ez lenne a többség).
Elég-e az „eb ura fakó", az „Ugocsa non coronat" hozzáállás ahhoz, hogy rendbetegyük egyszer és mindenkorra a gazdaságot és a társadalmat? Felelős és átgondolt lépés-e kurucos virtussal hetykén a világ képébe vágni a kalapunkat és dacból vezetni egy országot?
Dicső dolog büszkén nekiugrani mindennek és mindenkinek, aki nem ért egyet - bár nem dakota vicc, de jól illik ide a cigány lókupec és a falnak ütköző vak ló esete „Há', dehogy vák áz! Bátor!" - de a fene egye meg, ez a mi bőrünkre megy, nem azokéra, akik levezénylik.
Egy politikus legfeljebb választást veszthet, de sose fog nyomorogni - sőt, ha ügyesen shortol, még a forint elleni aljas és fondorlatos támadásokból is hasznot húz.
Továbbra is teljesen homályos, mi is a kormány valódi célja, hiszen egyrészt folyamatosan propagálták, hogy az IMF és az EU nekünk ne diktáljon, másrészt ahogy az államcsőd felé hánykolódik a gyorsnaszád, mintha visszakozna Orbán, de inkább úgy tűnik, ez csak amolyan megtévesztő hátrálás, mint a kalandozó magyarok harcmodora.
Ez pedig ismét felvet valamit, amivel visszakanyarodunk a kétharmad és a felhatalmazás kérdéséhez: a választások során egyfajta szerződés jön létre a választó és a kormány közt, mintha Orbán mondott volna valami ilyet egykor.
Kérdezem a szerződőket: erre szerződtünk?
Magánnyugdíjak államosítására, 250 körüli frank-forint árfolyamra, 320 körüli euróra, soha nem tapasztalt égbeszökő benzinárakra, megemelt áfára, egypárti alkotmányra, sorozatgyártásban készülő, átgondolatlan, egyeztetés nélkül törvényekre?
Voksoltunk volna a Fideszre, amennyiben elmondják, hogy milyen törvényeket hoznak, milyen intézkedéseket tesznek majd?
Mi, akik bizalmat szavaztunk nekik, annak ellenére, hogy nem voltunk elkötelezett vagy meggyőződéses támogatóik, aligha.
Ezt ők is tudják - tehát nem mondhatták el.
Mégis, két változatot is el tudok képzelni.
Vagy ők maguk se tudták, mihez fognak kezdeni, ezért nem is említették milyen felfordulást akarnak, hanem akkor kezdték el kitalálni, amikor már csinálni kellett. Ebben az esetben kísérleti nyulakká váltunk, „crash test dummy"-k lettünk egy rögtönzésekre épülő, sikersztorinak kommunikált próbálkozásban. Hajrá, ez lenne a pozitív alternatívája a kiürült nyugati civilizációnak?
Nem tudom, a másik verzió jobb vagy rosszabb. Aszerint ugyanis nagyon jól tudták előre, mi a forgatókönyv, létezik a Terv, amit csak a szűk vezetés ismer és most is eszerint cselekszenek, olyan terv, amelyben az egész improvizációnak tűnő vagdalkozás, a támadások és látszat-megjuhászodások kusza szövevénye valami sajátosan magyar összeesküvéses sakkjátszma részét képezi.
Ha így van, akkor pedig hazudtak nekünk, és hazudnak éjjel és hazudnak nappal. Lehet-e így bármilyen értékközpontú társadalmat építeni, ami a nyugati civilizáció válságából kiutat jelent?
Az utolsó 100 komment: