Utólagos előszó. :)
Figyelem, az írás alapvetően nem arról szól, hogy ha eladnám a telefont, miért nem kaphatnék érte többet! Egy jelenségről szól általában, de a gondolatsort ez a telefonos példa indította el, még ha nem is a legjobb példa. Elgondolkodtam, hogy az ún. erkölcsi avulás mennyire fura dolog manapság. Az előző cikkemben említett Nokia E51-es telefont kb. másfél éve vettem a Photo Hall-ban, akciósan 70e Ft-ért.
A telefonnaksemmi baja, akkoriban egy felső kategóriás üzleti telefonnak számított, és mai is még erős felső-középbe tartozik, négysávos, 3G, Wi-fi, internet, mail, zenelejátszó, irodai alkalmazások (Office fájlok megnyitása, PDF, stb.), Skype/MSN applikációt tud futtatni (Fring a neve), közvetlenül Gmail és Google elérése van, képes korlátozott navigációra cellainformáció alapján, illetve teljes navigációra külső GPS-el. Ez azért manapság se rossz.
Egyetlen hátránya, hogy az akkumulátora már eléggé legyengült, másfél-két napnál tovább nem bírja.
Mindezzel együtt az eladási értéke mára a harmadát se éri el annak, ami az eredeti ára volt.

Miért? Rosszabb lett ez a készülék? Elhasználódott? Nagyobb költséggel jár?

Nem, egyáltalán nem. Minden, amit akkor tudott, most is tökéletesen működik. Teljesen jó telefonálásra, interneten böngészésre, térképnézegetésre, zenelejátszásra, rádióhallgatásra, emailezésre, fényképezésre, Excel és Word fájlok nézésre, Skype használatára, mindemellett a Nokiához képest modern és elegáns külsejű még mindig.

Akkor miért ennyire bagóért adják-veszik?

Nem furcsa ez, emberek? Mi határozza meg ezt a brutális virtuális értékvesztést?

Nekem úgy tűnik, valahol nagyon félrecsúsztak a dolgok.

Ez az ún. fogyasztói társadalom alapvetően elhibázottnak tűnik. Az ember nem fogyasztó. Az ember élni akar és boldognak lenni, amihez nem feltétlenül központi jelentőségű a fogyasztás. Természetesen a létszükségleteimhez (élelmiszer, tisztálkodás, lakás), illetve az a fölötti szintekhez (tanulás, szórakozás, önmegvalósítás) kell néha fogyasztani is - de ez csak következmény, szükséges melléktevékenység, nem pedig cél!

Sajnos számomra egyre inkább úgy tűnik, hogy a fogyasztói társadalom ezzel ellentétben éppen a fogyasztást teszi legfőbb értékké, eszerint a fogyasztás tartja mozgásban a világot, az ad munkát, az hajtja az üzletet, de legfőképp az emberi boldogság egyik fokmérője lett, az vagy, amit fogyasztasz, amit ma megvehetsz, ne halaszd holnapra, stb.

És a sok szerencsétlen hülye elhiszi. Néha talán én is, egy ideig. De egyre jobban zavar.

Valamiért a mindenáron való állandó növekedés fétisét imádja ez a rendszer. A gazdasági alapelvek közt van, ha egy cég nem produkál folyamatos növekedést, akkor lassan, de biztosan elpusztul.
Ha egy nemzet nem produkál növekvő születési statisztikát, akkor nemzethalál lesz.
De tényleg igaz lenne ez így és ha igen, ez objektív szükségszerűség, vagy csak egy jól megcsinált ideológia?

Nézzük egy kicsit globálisan:

• Vannak a Földnek erőforrásai, melyek végesek.
• Van lakossága, mely rohamosan növekszik, az idő múlásával egyre gyorsabban.
• Van a gazdaság, a termelés, mely szintén növekszik, részben a már említett axióma(?) miatt, részben a növekvő fogyasztás miatt, amit egyrészt a mennyiségileg megnövekedett népesség, másrészt az igények minőségi változása okoz (a trend az, hogy az életszínvonal növekszik, így az igények is, ami többletfogyasztást generál).
• A növekvő fogyasztás-termelés növekvő erőforrás-felhasználást, növekvő környezetszennyezést és növekvő hulladékmennyiséget jelent.
• Mindezt úgy, hogy az erőforrások végesek, a környezetszennyezés jeleit már saját bőrünkön érezzük (levegő, vizek, időjárás-változás), a szemét lerakása/újrahasznosítása/ártalmatlanítása egyre nehezebb.

Meddig folytatjuk? Lesz-e valaha egy „elég” szint? Akár egyénileg (hogy nem vásárolok meg valami csak azért, mert akciós, vagy csak azért, mert újabb, trendibb), akár országok/nemzetek vonatkozásában, akár globálisan? Mert egyszerűen belátható, hogy véges területen a növekvő ütemű terjeszkedés egyre gyorsulva éri el a korlátjait.
Persze, ez nyilván nem ilyen egyenletes, a nemrég ránk zúdult gazdasági válság most kissé visszafogott a lendületből – de hosszú távon egyértelmű a tendencia.

De térjünk csak vissza az indító témához, mert ha nem is egyértelmű, szorosan idekapcsolódik.

A fogyasztó már nem olyan ember, aki a természetes szükségleteit elégíti ki azzal, hogy vásárol valamit. A fogyasztót manipulálja az a rendszer, ami körülveszi: mivel alapvetően neki nem lenne igénye az állandóan újabb és kicsit különböző dolgok megvételére, a gazdaság kénytelen ezt az igényt is előállítani, úgy befolyásolja a fogyasztót, hogy felkeltse az igényt benne olyasmire is, amire valójában nem is biztos, hogy szüksége lenne.

Ez a dolog persze leginkább a luxuscikkeknél figyelhető meg, ami általában esztelen pazarlás, de azt mondják, akinek pénze van, mindegy, milyen módon jutott hozzá, azt csinál vele, amit akar, és ezért semmi módon nem lehet őt erkölcsileg megítélni, ha neki luxusjacht és 10 sportkocsi kell, meg minden nap friss osztrigát akar reggelire, szíve joga. Persze sok értelmesebb, hasznosabb és mások szempontjából is értékes dologra lehetne költeni, de hát az ember alapvetően önző és kapzsi, így ezt aligha lehet bárkitől is elvárni.

Azonban a mindennapi ember (értsd: a fogyasztó, mely kategóriába persze aligha tartoznak bele a harmadik világ nyomorgói, ők a fogyasztói társadalom számára csak afféle átlátszó szellemek, akikről fejcsóválva lehet időnként hírműsorokban tudósításokat nézni, illetve a használhatóbb helyeken a termelés költségcsökkentésének legjobb eszközei, lévén a valódi fogyasztói társadalmak munkásainak bérének töredékért is hajlandók dolgozni) tárgyai közt is lépten-nyomon tetten érhető ez a fajta pazarlási spirál, ami a fogyasztói társadalom egyik legrosszabb velejárója.

Ami a telefonomat (és általában a modern elektronikai termékeket) illeti, egyre rövidebb a hasznos életciklusuk. Nem azért, mert elromlanak (bár a sokak által csak legendának minősített tervezett avultatás szerintem létező dolog), hanem mert az újabb modellek tudásához képest már relatíve „butábbnak” minősülnek – akkor is, ha az újabb modellek többlettudása gyakran funkcionálisan minimális előnnyel bír, sokak számára szinte semmi változást nem jelent a használatban, mindössze követik a trendet, a fogyasztás-centrikus világképhez igazodva, mikor lecserélik egy-két éves készülékeiket.
Nem tagadom, én is megtettem ezt, nem is egyszer, bár valamelyest talán indokolt módon, mert általában a többletfunkciókat használtam is – de nem mindig. Volt, hogy egyszerűen a valamivel kisebb méret, szebb forma és jobb csengőhang-készítési lehetőségek miatt cseréltem le, aminek ugye nem sok haszna volt.
Igaz, az is nyom valamit a latban, hogy az információs technológia rohamléptű fejlődése miatt az újabb készülékek legalább méretükben és üzemidejükben valóban jobbak valamelyest – legalábbis elvileg.
A gyakorlatban a többletfunkciók miatt mégse csökken jelentősen a méret (pl. az érintőkijelzős mobil már számomra az a kategória, amit túl nagynak és nehéznek érzek ahhoz, hogy zsebben hordozzak), másrészt a modernebb, nagyobb kapacitású akkumulátorok mégse tudják tovább ellátni energiával ezeket a készülékeket, mert a sok pluszfunkció magasabb fogyasztással is jár. Tehát ezek az előnyök is meglehetősen relatívak. 

Tudom, sokak szemében ez alighanem csak egy megkeseredett, középkorú ember párás szemű nosztalgiázása lenne. Pedig nem vagyok a technikai haladás ellen, ellenkezőleg, magam is kütyü-mániás vagyok. De ugyanakkor valahol mérnök is, ha az eredeti hivatásomat már nem is gyakorlom.

És mérnökként elborzaszt az a fajta módszer, amit látok magam körül. Az erőltetett fejlesztéseknek köszönhetően csak részben letesztelt, rengeteg hibát tartalmazó készülékeket, szoftvereket dobnak a piacra, melyeknél az eladások kezdetétől kezdve folyamatosan (bár szerintem csak ímmel-ámmal) javítgatják a hibákat, de közben már egy újabb termék fejlesztésére koncentrálnak inkább, és mire ez egy-két év múlva már kinőtte a gyermekbetegségeit és stabil, használható termékké válna, beszüntetik a gyártás, leállítják a támogatást, mert piacra dobtak egy újabb, ám megbízhatatlanabb, kiforratlanabb terméket.
Közben a fogyasztó meg jókora veszteséggel kell megszabaduljon az előző verziótól, ha az újat akarja használni, ami közel se biztos, hogy annyival jobb az előzőnél, amennyivel drágább.

Nézzük az autókat. Manapság egy gyár tönkremegy, ha 2-3 évente nem cseréli le a modelljeit. Miért?
Nekem egy tízéves autóm van. Még ma is időtálló, stílusos forma, igen komoly teljesítmény, nagyon jó felszereltség, kiváló biztonság, sajnos nyilván kevésbé jó károsanyag-kibocsátás, mint a maiaknál, de meglepően kedvező fogyasztás.
Majdnem két és fél év alatt, mióta megvan, a normál kopó alkatrészeken kívül egy klíma- és egy hűtőventilátor csere volt csak. Pedig amúgy nem a legmegbízhatóbbaknak kikiáltott márkák közt tartják számon. A piaci értéke nevetségesen alacsony a használati értékéhez képest – és ez szintén hasonló, bár nem teljesen ugyanaz az erkölcsi avulás, mint a telefonnál.

Valahogy eltorzultak az arányok.

Egykoron egy mester, aki megcsinált valami használati tárgyat, olyat alkotott, ami sokáig kiszolgálta a használóját és az értékét elég jól megtartotta. Ez részben becsületbeli ügy volt, részben józan számítás, hiszen ha rosszat csinál, annak híre megy hamar, és a vevők elfordulnak tőle.
Manapság már nincs ilyen szakmai hozzáállás, nincs becsület, van helyette marketing, píár, profitmaximalizálás, kiszervezés, stb.

kifordult a rendszer, az igény generálódik a produktumhoz, nem fordítva. Igaz, a technika beláthatatlanul sokat lépett előre (ez megérne egy külön posztot), de szerintem legtöbbet az a manipulációs eszközrendszer és az ehhez gründolt ideológiai háttér fejlődött, ami a fogyasztói társadalmakat működteti.
A piac manipulált (így nem is lehet igazán megfelelő alap a gazdaság működtetéséhez szerintem, bár jobbat nem tudnék mondani, de nem is az én dolgom), és ezt sokszor még csak észre se vesszük, ha észrevesszük, nem akarjuk elhinni, mert ez kényelmesebb.
Az eredmény: látszatboldogságban tobzódás a fogyasztás álkánaánjában, miközben feléljük, beszennyezzük, tönkretesszük azt, ami nem a miénk, hanem majd a gyerekeinké, unokáinké lesz. De kit érdekel, ha holnap egy újabb és még izgalmasabb új dolgot vehetünk?
Minden eldobható, minden lecserélhető, minden érték viszonylagos és ideiglenes. Szokjuk meg, mert ez már csak ilyenebb lesz, amíg aztán egyszer csak észrevesszük, hogy nincs tovább, de akkor már késő.
Sajnos én se tudom teljesen kivonni magam ebből lefelé örvénylő ördögi spirálból, pedig szeretném... :(