Az írás Von-bok Rie:Korea unmasked című könyve és saját személyes tapasztalataim alapján készült. Nem tekinthető mindenhol általánosan elfogadott történelmi hűségűnek, a szerző véleményét tükrözi.

Az első részt azzal fejeztem be, hogy mindhárom ázsiai országban erős, egységes nemzeti tudat alakult ki, ezért aránylag jól lehet őket egy-egy fogalommal jellemezni, mely értékrendszerük központi elemeit fejezi ki. Ez lehet a kulcsa annak, hogy megértsük gondolkodásmódjukat, világnézetüket, viszonyaikat a világhoz.

 Nézzük először Kínát.

Mi jellemezheti leginkább Kínát? A legjobb szó erre az EGY, és ennek minden környező jelentése: egység, egyedüliség, elsőség, amit az itt látható kínai írásjel szimbolizál. 

Természetesen ennek mély történelmi gyökerei vannak. Kína hatalmas ország a kezdetektől fogva, de heterogén etnikailag. Az egyes népcsoportok fejedelmei mind hatalmat akartak, ez hosszú időkön át tartó véres csatározásokat jelentett. Végül rájöttek, hogy ebből nem sül ki semmi jó, szükség van egy erős központi hatalomra, egy abszolút és megkérdőjelezhetetlen felsőbbségű uralkodóra, aki képes egységbe forrasztani az országot. Csin Si Huang-ti volt az a császár, aki az egységes Kínát megalapította, i. e. 221-ben, egyszerre volt nagy távlatokban gondolkodó, bölcs államférfi és kegyetlen zsarnok, de hát ez a korral és a történelmi helyzettel járó szükségszerűség..

Néhány későbbi megosztott korszakától eltekintve ez az óriási birodalom több mint 2000 éve megőrizte egységét, ez teljesen egyedülálló a világban. Hogyan sikerülhetett ez?

Sikeresen teremtett meg egy olyan rendszert, mely egyrészt viszonylagos tolerancián és befogadáson, másrészt erős hűbéri kötelékeken alapult. Azoknak a népeknek, akik elismerték a császár felsőbbségét (elfogadták, mint nagyobb testvérüket) és hűséget fogadtak neki, autonómiát ígért, ami gyakorlatilag meglehetős önrendelkezési joggal és a belügyeikbe való minimális beavatkozással járt. Természetesen a hűbéres államok minden évben követeket küldtek a hűbéri adóval, mellyel kifejezték hűségüket az uralkodónak. De Kína nem akarta mindenáron kifosztani őket, ezért stratégiája nem arra épült, hogy ami kellett neki, azt elveszi, ha nem adják, inkább próbálta időnként elnyerni a vazallus államok jóindulatát akár ajándékokkal viszonozva is.

(Persze nem általánosítható ez minden esetre egyformán, Korea például a Csoszon dinasztia alatt meglehetősen megszenvedte a Kína hűbéruralmat, időnként a „Nagy Testvér” bizony beleavatkozott az uralkodóház dolgaiba, akár a trónutódlásba is beleszólt.
Bár a koreaiak általában úgy minősítik ezt az időszakot, hogy megőrizték függetlenségüket, valójában Kína szemszögéből ők a birodalom részei voltak, mint hűbéres állam. Az viszont tény, hogy ez tette lehetővé Koreában a nemzeti identitás megőrzését.
Ennek érdekes – és Korea szempontjából szomorú -. folyománya lett, mikor az 1894-95-ös Kínai-Japán (máshol Sino-Japán) háborúban Japán térdre kényszerítette a birodalmat, az egyik első dolga volt rákényszeríteni, hogy ismerje el Korea függetlenségét. Mi mást tehetett a vesztes: elismerte. Ettől kezdve Japán nyugodtan megszállhatta a Koreai-félszigetet, hiszen ez „kettejük ügye” volt, Kínának semmi köze hozzá...)

De térjünk vissza Nagy Testvér dolgaihoz.
Ha mégis akadt olyan állam a környéken, mely nem fogadta el Kína dominanciáját, annak vég nélküli kegyetlen háborúskodással kellett szembenéznie.

Ez tehát a háttere, miért az egység, az egy Kína mind felett elve a meghatározó a gondolkodásmódjukban.
Megosztottság, széttagoltság = káosz, háború, viszály; egység = béke, fejlődés, rend. De hogy jelenik ez meg napjainkban?
Miután a nacionalisták és kommunisták harcából a 1949-re a maoisták kerültek ki győztesen, Csang-Kaj-Sek vezetésével a Kuomintang pártiak Tajvan szigetére menekültek, ahol megalapították a Kínai Köztársaságot (Republic of China), míg az anyaország a kommunizmus útjára lépve a Kínai Népköztársaság néven (Peoples Republic of China) létezett tovább. Kína az ENSZ-ben 1971-ben sikeresen kigolyózta Tajvant, és elfoglalta a helyét, mint a kínaiak egyetlen jogos képviselője.
Ettől függetlenül Tajvan egyike lett az ázsiai gazdasági csodáknak, a világ informatikai gyártókapacitásának és fejlesztésének jelentős részét adja, életszínvonalbeli, technológiai fejlettsége inkább a Japán-Korea által állított nívóhoz van közel, mint az anyaországéhoz – ez persze igen kívánatos falattá teszi a népi Kína szemében. A Nagy Testvér mindaddig visszafogottan viselkedik vele, míg nem vitatják, hogy ők is Kína részét képezik, de amint függetlenségről szólnak a tajvani hangok, azonnal kemény hangú vezetői nyilatkozatok és még keményebb erődemonstrációk következnek (csapatösszevonások, hadgyakorlatok Tajvan partjaival szemben, rakétalődözések), aminek az USA persze nem örül, de alig hinném, hogy a valóságban megkockáztatna egy háborút Kínával Tajvanért, bár kétségtelenül támogatja haditechnikával, és az említett masírozások idején oda szokta vezényelni valamelyik anyahajóját. Az Egy Kína elve itt is előbb-utóbb győzni fog, úgy tűnik, maga a tajvani nép is megosztott az ügyben, akár a politikusok, de gazdasági szinten már régóta nagyon erős kötődések alakultak ki, rengeteg tajvani cég és üzletember rendelkezik már komoly befektetésekkel az anyaországban.

Ami jobban mutatja az Egy Kína elv gyakorlatias és toleráns mivoltát, az Hongkong esete. A régebben brit protektorátusként létező „városállam” 1997-ben ismét hivatalosan is Kína részévé vált az egy ország -két rendszer elv betartásával, azaz Hongkong egy különleges, kapitalista enklávét képez a kommunista Kínán belül (persze ez a kommunizmus nem az a kommunizmus már...)

A másik oldalról viszont az Egy Kína elvnek ellenszegülő tibetiek és pár határ menti, főleg iszlám többségű terület függetlenségi szándékai rendre erőszakos és véres megtorlásba ütköznek.

Talán a fenti, nagyon vázlatos történelmi áttekintés segít abban, hogy kicsit más szemmel nézzük ezt, hiszen az ezredévek óta a kínai gondolkodás fundamentumául szolgáló egység-fogalom elleni lázadásnak, támadásnak értelmeznek minden elszakadási törekvést, és az egység fenntartása mindenekfölött fontos számukra, mivel úgy gondolják, ez a záloga annak, hogy a több mint 1.3 milliárd kínai polgár békében és prosperitásban élhessen, és az egység legkisebb megbomlása is káoszhoz, viszályhoz és válságokhoz vezet. Természetesen élnek pl. koreai kisebbségek is Kína területén, ők beszélhetik a saját nyelvüket, saját rádió/tévéadások szólnak nekik és mindaddig, amíg elismerik, hogy ők kínai polgárok, nincs velük semmi gond, de amint ezt vitatni kezdenék, durva reakcióra számíthatnak.

A kínai birodalom több mint 50 különböző etnikai csoportot olvasztott magába, felszívta kultúrájukat – de az Egy Kína elve nemcsak a birodalomhatárain belül érvényesül! Hiszen szerte a világon rengeteg kínai él, van, ahol egész városrészeik léteznek, de nálunk is még apróbb falvakban is megtalálni a kínai boltost... a kínai EGY elve rájuk is érvényes, összefogja Kínát, mint birodalmat, a kínai kultúrát és a kínai embereket szerte a világon. De ez még nem minden, hiszen ez a kínai karakter is sokféle jelentést hordoz , azt is jelenti: a legjobb.

Ebből következik, hogy a sinocentrikus kínaiak saját kultúrájukat, nyelvüket, népüket gondolják a legjobbnak, legértékesebbnek a világon (ez persze más nemzetekkel is előfordul), de Kínában olyan szinten, hogy a hagyományos kínai gondolkodásmód szerint mi legalábbis barbárok vagyunk. Az átlag kínai nem azt mondja az európaira, aki beszéli a nyelvüket, hogy „nahát, beszél kínaiul”, hanem azt: „nahát, tud beszélni” :)

Persze Kína büszkeségét az elmúlt két évszázad alaposan megtépázta, de sose törte meg, hogy megérthessük a modern Kínát, ismernünk kell ezt is, ők továbbra is hisznek benne, hogy ők a világ közepe, nekik kell vezető szerepet játszaniuk a Földön – és lássuk be, jól haladnak a céljuk felé, ezt az idei olimpiai játékok is bizonyították.

De ezt megelőzően bizony komoly fricskákat is kaptak. Az elzárkózásuk miatt technikailag lemaradtak az iparosodó Európától, a gyarmatosítás idején a britek csúnyán lealázták őket modern fegyvereikkel, sok európai filozófus meglehetősen lenézően beszélt róluk, ezek a jóval kisebb imperialista nemzetek megalázták, semmibe vették őket.

De mára mit látunk? A világ egyik legdinamikusabb gazdasági fejlődését produkálja, nagy világcégek sorra telepítik oda a gyártóüzemeiket, ezzel felkészítik őket a legmodernebb technológiák elsajátítására, ők pedig gátlástalanul lemásolnak mindent, legyen szó CD-ről, szórakoztatóelektronikai termékekről vagy akár autókról. Kína egyszersmind a világ legnagyobb piaca is, így az a cég, aki nem képes ott megvetni a lábát, sokat veszíthet. Nem véletlen, hogy az USA se nagyon tud mit kezdeni velük, olyan dolgokért, amiért esetleg más antidemokratikusnak minősített államokat megpróbálnak demokratikussá bombázni, Kína legfeljebb ejnyebejnyét kap.
Napjaink információs szuperhatalma, a Google is behódolt nekik, a keresési eredményeikből Kínában kizárják azokat a weboldalakat, melyek a kínai vezetés szerint politikailag nem elfogadhatóak. Katonai szempontból a jelenlegi szuperhatalom USA számára az egyetlen valódi – és növekvő – fenyegetést a kínai néphadsereg jelentheti.
Láthatjuk tehát, hogy az egység mellé az elsőség fogalma is társul, de ez még mindig nem fedi le a teljes árnyalatot. Ez a kínai karakter jelen egyedüliséget is.

Hogy jelenik meg ez a gyakorlatban?
A kínaiak elég sok támadásnak voltak kitéve az évezredek alatt. Ez arra tanította meg őket, hogy csak magukban és családjukban bízhatnak, és csak magukkal és családjukkal törődjenek.
Igen, ez egyfajta színtiszta önzés, ebben az értelemben az egyedüliség elzárkózást és másokkal szembeni közönyt is jelent. A kínaiak nem igazán törődnek mások bajával, az a fontos, hogy maguk és saját családjuk jólétét biztosítsák. Míg nemzeti érzéseikben az egység, de az élet mindennapi dolgaiban inkább ez a fajta önzés figyelhető meg, mely áthatja a gondolkodásukat.
Nagyon jól látható ez abból is, hogy ha például egy reptéren nem szoros zárt sorban ácsorgunk a check-in pult vagy a beszállás előtt, és van a közelben kínai família, az tutira megpróbál benyomakodni elénk, és nem is érti, minket ez miért háborít fel... vagy nézzük meg a kínai metrót, nem az megy, hogy az ajtó nyitásakor a bejutni akarók aránylag rendezetten oldalra húzódnak és engedik kiszállni a szerelvényt elhagyókat, majd ők szállnak be... neeem, egy kínainak ez fölösleges luxus, ők nekiindulnak mind, egyszerre lökdösődve ki és be...

Így hatja át az egység-elsőség-egyedüliség komplex, mégis koherens fogalomrendszere a kínai gondolkodást.