Mivel nincs az autón még téligumi (két hétig külföldön voltam, nem volt időm elintézni, szombat reggel, mikor felhívtam őket már csak szerdára tudtak időpontot adni), meg ugye környezettudatosság miatt is, ismét BKV-val utaztam.

Odafelé Nagykovácsiból nem is volt nagy gond. De visszafelé, éjjel 10 után már nem volt olyan nagy móka, lévén nem készültem fel elég alaposan a hóesésre. 
Polár baseballsapkám persze átnedvesedett az elég nedves havazásban (úgy értem, a szokottnál vizesebbnek tűnt), az olvadt, tocsogós hólében a félcipőm is lucskosra ázott a nadrágszárral együtt. A Moszkva téren vagy negyed órát vártam a villamosra, az előzőről épp 20 méterrel maradtam le. Aztán a Hűvösvölgyi végállomásra érve a 63-as épp beállt, és 26 percet mutatott a várható indulást jelző óra. Mivel zárt váró nincs, a buszon legalább nem esett a hó, egyébként a nyitott ajtó miatt a hőmérséklet éppúgy nulla körül volt, mint kívül. Az átnedvesedett cuccokban ücsörögni csaknem félórát fagypont fölött valamivel nem a legkellemesebb.
Az ölembe vettem a hátizsákot, hogy előről melegítsen, a lábaimat igyekeztem úgy elhelyezni, hogy a vizes nadrágszár minél kevésbé tapadjon rá, szerencsére a cipő a meleget a vízzel együtt tartotta, így legalább langyos vízben tocsogtam. :)
Végül elindult, és újabb negyedóra után meg is érkeztem. 
Ahogy várható volt, az utat nem takarították, bokáig ért a hó, kénytelen voltam az úttesten menni, ahol az autók legalább letaposták valamennyire. Jól a fejembe húztam a sapkámat és igyekeztem minál gyorsabban lépdelni, hogy kevésbé érezzem a hideget. Aztán mikor már félig robopilóta irányítással lépkedtem a hazavezető keresztutcán, egyszer csak fura érzésem lett. Körülnéztem, és fogalmam se volt, hol vagyok, a vastag hó teljesen eltüntette a jellegzetességeket, és úgy tűnt, nem a jó keresztutcán fordultam be.
Egy pillanat alatt átfutott az agyamon szegény Scott kapitány esete, aki hiába próbálta elérni a SarkotAntarktiszt.. mi lesz, ha én is itt bolyongok majd reményvesztve, a Nádor utca és Pók utca sarkát keresve, hajnaltájt reményvesztetten rejtekhelyet keresek egy csatorna áteresz alatt, remegő kezekkel sebesre fagyott ajkaim közé erőltetem utolsó élelmiszeremet, egy édesítőtablettát, mely még valamelyik repülőútról maradt meg, notebookomat valami nagy teljesítményigényű alkalmazással meghajtom, hogy a processzorhűtő melegével egy darabig még életbe tartsam kihűlő testemet, gyorsan írok még pár esemest a mobilom akksijának utolsó milliamperóráival, hogy "Éljen  királynő!'... ja nem, inkább azt, hogy "Igazságot Magyarországnak, vesszen Trianon!" (hátha legalább halálom után elhiszik, hogy én is magyar vagyok, még ha nem is utálom se a zsidókat, se a cigányokat, se a szlovákokat, de még a románokat sem), aztán a sűrűn hulló hó által betakarva örök álomra hajtom a kietlen nagykovácsi utcákon való bolyongásban végsőkig elcsigázott fejem... és így találnak majd rám reggel, az emberek a sűrű hóesésben is megilletődve, levett fejfedővel, döbbenettől némán állják körül örök békébe fagyott testem és az utolsó erőmmel a hóba írt üzenetem: "....!!!", amibe majd mindenki azt ért bele, amit akar.
Aztán e pillanatnyi intermezzó után megráztam magam, megfordultam, és megpróbáltam megkeresni a saját nyomaimat, hogy azon visszamenjek... az egyik házon megpillantottam egy "Arany János utca" táblát, de az utca teljesen ismeretlennek tűnt a számomra, így második ésszerű lehetőségként az jutott eszembe, hogy a 63-as busz a sűrű hóesésben valahogy áthaladt egy véletlenül éppen ott megnyíló szingularitáson és most egy párhuzamos valóságban vagyok, ahol minden olyan, de kicsit más, a belső polgárháború dúlta Magyarország háborúban áll Szlovákiával, és én épp most szöktem meg a Hungarikum Nemzeti Felszabadító Hadsereg önkéntesekből álló milíciájától, akik szlovák kémnek néztek, mivel nem tudtam nagy betűvel kimondani azt, hogy Szent Korona és nem tudtam felsorolni a 64 történelmi vármegyét, mindez azután történt, hogy sikerült megszöknöm a szlovákoktól, akik magyar fasiszta kémnek néztek, mert nem tudtam szlovákul elmondani, hogy "magyarok a Duna mögé!", de éppen a Roma Önvédelmi Erők karjaiba futok, akik rasszistának néznek, mert tele vagyok fehér hóval és nem tudok alibit igazolni a nagycsécsi támadás éjszakájára, de még időben kiszabadítanak az Alkotmányos Köztársasági Véderő szoclib harcosai, de csak azért, hogy kihallgassanak, mint megbízhatatlan kormányellenes felforgatót, aki nem harcol e az országot a romlásba döntő jobboldali erők ellen.
De szerencsére még mielőtt túlzottan belemélyedtem volna ebbe az elméletbe közben rátaláltam a saját nyomaimra és kijutottam vissza a főútra, ahol már láttam, hol hibáztam: a lehajtott fejjel végzett sietős masírozásban egy utcával továbbmentem, ez a nagy fehérség megzavart.
Végre a jó irányban voltam, és hamarosan haza is értem, ott a nedves ruhadaraboktól megszabadultam, majd végleg helyrebillentettem a lelkiegyensúlyom egy jó forró szegfűszeges, mézes, narancsos, citromos teával.
Rumot inkább nem tettem bele, hátha véletlenül továbbálmodom az előbbi lidércnyomást.