Olvasom az Indexen, hogy a bankok sírnak, panaszkodnak, tönkreteszik őket a devizahiteleseket segítő tervezettel. Tekintsünk már kicsit vissza, mi is volt ennek az előzménye.

Magyarország lakosságának nem volt szinte semmilyen és még mindig nincs igazán színvonalas pénzügyi kultúrája. Honnan is lenne?

Az én korosztályom nagyjából úgy nőtt fel, hogy volt az OTP meg a Takarékpénztár, volt kb. 1-2 fajta hitel meg betét és kész, eszi, nem eszi, nem kap mást.

Egy átlag közép- és felsőoktatási intézményben szóba se került a lakossági pénzügyi tervezés és a pénzintézeti műveletek szabályai, a befektetések, a hitelezések buktató, tőzsde és hasonlók. Nem is lehetett, hiszen akkoriban ezek nem álltak rendelkezésre a szocializmus nem piaci viszonyai közt.

Gondolom, a közgáz szakokon azért téma volt ez is, de akik nem gazdasági tárgyú tanulmányokat választottak, nem sok eséllyel hallhattak ezekről. Persze akik már akkor élelmesen elkezdték a GMK-zást és egyéb maszek vállalkozásokat, rákényszerültek, hogy valamilyen formában tervezzenek és megpróbáljanak eligazodni a pénzügyi- és jogi szabályok katyvaszában. Az átlagembernek azonban akkoriban erre se lehetősége, se szüksége nem volt.

Aztán jött a rendszerváltás. Sokak számára úgy tűnt, itt a Kánaán, kinyílt a világ, beözönlött a fogyasztói társadalomban edződött banki és kereskedelmi szektor, amely természetesen jókora kedvezményekkel próbált hídfőállásokat létesíteni az eddig előlük jobbára elzárt exkommunista piacokon (emlékszünk még a tumultuózus jelenetekre az Electroworld áruházak nyitásakor?). Az emberek rácsodálkoztak a hihetetlenül megnövekedett árubőségre és a lehetőségre, hogy hozzájuthatnak az áhított "kincsekhez", akár úgy is, hogy nincs rá pénzük, mert a hitelező pénzintézetek a kereskedőkkel karöltve szinte tukmálták az emberekre a portékáikat, szolgáltatásaikat.

És az átlagmagyar persze azt hitte, kolbászból van a kerítés, nem tudta, mi az a THM (eleinte talán nem is volt benne a törvényi szabályozásban, hogy ezt közölni kell, és persze még ezt se nyújt minden részletről információt). Nem nagyon fogta fel, hogy ugyan havonta nem sokat kell fizetni a vágyainak tárgyáért, de összességében akár a többszöröse is lehet a készpénzes árnak. Kisebb tételeknél ez még kevésbé okozhatott gondot, de aztán jött a magyarok két leglényegesebb vásárlása: a lakás és az autó.

Mert valamiért nálunk - sok más országgal ellentétben, ahol persze a piaci viszonyok miatt másképp alakulnak az eladási és bérleti árak, még a fizetésekhez képest is, nem csak abszolút értékben - szinte elengedhetetlen birtokolni ezt a két dolgot. Lízing, tartós bérlet csak a vállalkozók, cégek kiváltsága, magánszemélyek ilyenben nem nagyon gondolkodnak.

Egy családalapítás elég nehéz albérletben, szülőkkel együtt lakva. Lehet, sokaknak sikerült, de érthetően leginkább önálló lakásban szeretnék az emberek.

Az autó részben valóban szükséges közlekedési eszköz sokaknak, részben viszont egyfajta státuszszimbólum. Talán hülyén hangzik, de akár a Suzuki is az lehet, egyáltalán maga tény, hogy van.
(Nem kell ezen csodálkozni, annak idején mi befizettük a Trabantunk árának felét, majd vártunk 5 évet, mire hozzájutottunk. Színválaszték az volt, ami épp érkezett, ha nem kellett, várhattunk még fél évet. És gondolom, a nagy többséggel hasonlóan történt, vagy még ennyire se futotta.)

Persze azóta már van egy fiatalabb generáció, amelyik beleszületett ebbe a megváltozott, piacinak mondható helyzetbe, nekik ezek a dolgok sokkal természetesebbek, mint nekem vagy a nálam idősebbeknek voltak.

Az se véletlen, hogy a kilencvenes évek kényszervállalkozói közül mennyien kerültek nehéz helyzetbe, nem voltak tisztában a könyvelés, az adózás, a közterhek szabályaival, mellesleg ember legyen a talpán, aki mindezt szakirányú tanulmányok nélkül kapásból átlátja, hiszen a jogi szövegek a köznyelvi fordulatoktól messze elrugaszkodva fogalmaznak, olyan mondatszerkezetekkel és szóösszetételekkel, melyek az átlagember számára vagy egyáltalán nem érthetők, vagy könnyen félreértelmezhetők, hiszen nem is tudja őket egy tágabb jogszabályi kontextusban látni.

A fogyasztóvá válás láza magával hozta az egyre nagyobb hitelbőséget, csak éppen a bankoknak, pénzügyi szolgáltatóknak van pár nagyon rossz szokásuk: szeretik csak a pozitív dolgokat kiemelni ezeknél, míg a negatívakat apróbetűs, jogászok által körmönfont módon megfogalmazott, végeláthatatlan jogi szabályrendszerbe rejtik, ami megint csak olyan dolog, hogy az átlagember belekezd az átolvasásába, de már az első két bekezdés után zsongani kezd a feje bikkfanyelvtől, a hatodik után meg feladja és csak úgy átfutja a szemével, ami persze semmit nem ér, végül vállat von és aláírja.

A hunyó mindenképpen ő lesz, hiszen a bank joggal hivatkozhat arra, kérem, mi megmondtuk, miért nem olvasta el.

Igen, megmondták, de gondosan ügyeltek arra, hogy a szabály kizárólag őket védje, már azzal is, hogy nem emberi, hanem jogi nyelven fogalmaz.

Tudniillik még a jogszabályok értelmezésében is jelentős nézetkülönbségek lehetnek hozzáértő jogászok közt is - ugyan hogy várható el egy jogilag-pénzügyileg képzetlen embertől, hogy tökéletesen megértsen egy olyan többoldalnyi agyonbonyolított szöveget, amiben már az alapfogalmaknál elvesztheti a fonalat?

És jött a hab a tortán: a devizahitel. Milyen szép is volt, alacsony kamat, kedvező feltételek, stb. Azt persze a nagy lelkesedésben elfelejtették megemlíteni, hogy amennyiben az árfolyammozgás ilyen szintet ér el, mint mostanában, akár 60%-os tehernövekedéssel is kell számítani.

Határozottan emlékszem, mikor én is felvettem egy ilyen hitelt (hálistennek óvatos duhaj lévén elég keveset) és megkérdeztem, hogy mégis milyen nagyságrendű árfolyamváltozással lehet kalkulálni, az ügyintéző az akkori 150 körül svájcifrank-forint árfolyamra fölényesen legyintve azt mondta, hogy nem hinné, hogy akár 170-ig felmehetne. Szó sem volt arról, hogy "uram, ezt nem tudjuk megmondani, az elmúlt x év piaci mozgásai alapján kb. 10-15% növekedés tartunk elképzelhetőnek, de a történelem során ennél lényegesen nagyobb változások is bekövetkeztek már és jöhetnek még, nem kizárt, hogy akár 50-70%-kal is nőhet".

Nyilván nem mondták, mert akkor sokkal többen gondolták volna meg, hogy felvegyék-e. Pedig erre figyelmeztetniük kellett volna az ügyfelet, mert az ügyfél nem pénzügyes, neki fingja sincs az árfolyammozgásokról és a gazdaság ezekre befolyással lévő változásairól. Ja, hogy ez nem volt várható az akkori trendek alapján? Talán igaz, de kizárható sem volt. És ha ők nem várták, nem számoltak vele, miért várható ez el náluk ilyen éren sokkal kevésbé járatos ügyféltől?

Tehát felvették, felvettük a nagy hiteleket és mivel mindenki aránylag pénzszűkében volt, aki ilyet tett, kicentizték a törlesztőrészleteket, addig nyújtózkodtak, ameddig csak lehetett, sokan nem nagyon számolgattak, azt mondták, ennyi meg ennyi a családi jövedelem, nagyjából ennyit kell félretenni megélhetésre, a maradékból törlesztünk.

Nem gondoltak arra, hogy mi van, ha váratlan kiadás (baleset, betegség, autó, kazán, stb. javítás) merül fel, nem gondoltak arra, hogy mi van, ha az egyik kereső például elveszti a munkáját, nem képeztek tartalékot, egyrészt mert nem tudtak, másrészt mert nem volt benne a közgondolkodásban, ahogy a privát pénzügyek tervezése sem.

Sokan valószínűleg azt sem tudják, pontosan mire és mennyit költenek havonta, pontosan milyen kiadások várhatók az év során rendszeresen és alkalmanként. Nem tudták kiszámolni, hogy egy kedvezőnek látszó hitel esetén a felvett pénz többszörösét kell visszafizetniük, hogy a törlesztés első éveiben gyakran csak a kamatot fizetjük meg, a tőke pedig majd csak később kerül törlesztésre és döbbenten néztek, ha kiderült, több évnyi rendszeres fizetés után a tőketartozásuk még mindig ugyanannyi.

Közben tett bárki is azért, hogy változzon a közgondolkodás, hogy ügyfélközpontúbb legyen a szabályozás, hogy az emberek képesek legyenek a saját pénzügyeiket átlátni és kicsit jobban felfogni, mivel járnak a hitelek és befektetések? Aligha.

A bankok biztos nem. Úgy tűnik, nekik a buta ügyfél jobb, mint a tudatos és jogaival tisztában lévő, hiszen akkor nehezebben tudnának mindent rájuk sózni és nem tudnák széttárni a kezüket, hogy miért nem teccett elolvasni az apróbetűt?

A kormányok meg el voltak foglalva más dolgokkal, nem figyeltek különösebben arra, hogy milyen mértékű a lakosság devizában történt eladósodása, hogy a bankok láthatólag kihasználják a járatlanságukat.

És most persze van kapkodás, devizahitelesek megsegítése a piaci viszonyok alapos megkavarásával és visszamenőleges hatályú, vitatható szabályozással, a bankok meg az égig rínak, hogy jajaj, most mi lesz, őket tönkreteszik, velük ki lesz szúrva, pedig ők milyen szabályosak voltak és így tovább...

Ja, bazmeg, azok voltatok, a saját szabályaitokat ráerőltették azokra, akik nem értették, mert nem érthették meg és ti sem voltatok ugyanakkor elég okosak ahhoz, hogy felmérjétek, mi lehet ebből és milyen nemfizetési hullámot indíthat el egy krach. Ha ti nem tudtátok, miért várnátok el az átlagembertől, hogy gondosabb legyen nálatok?

Emlékszem azokra a jelentésekre, melyek arról szóltak, hogy éveken át a Közép-Kelet-Európai bankszektor hozta a legmagasabb profitot... nem véletlenül.

Hát akkor kedves bankok, most ne nyígjetek, ti is benne vagytok vastagon abban, hogy így alakult, legalább annyira, amennyire azok, akik meggondolatlanul vettek fel hitelt.

Nem azt mondom, hogy a hitelfelvevő átlagember ne lenne felelős. Nyilván az, hiszen az ő döntése volt. De azért gondoljuk át, mennyire volt képben, mikor a döntést meghozta? Mennyire adtak meg a bankok minden szükséges információt a döntéshez, olyan módon, hogy egy átlagember azt megérthesse, átláthassa? Ha ezen valóban alaposan elgondolkodunk, aligha jöhet ki az, hogy a bankok megtettek volna mindent az ügyfél korrekt tájékoztatásáért.

Mennyire normális dolog egy pénzügyekben járatlan piacra úgy rávetni magukat, hogy tisztában vannak a leendő ügyfeleik járatlanságával és kihasználni ezt? Mert tisztában voltak vele, erre mérget vehetünk. Ha a bankok szerint ez normális, akkor most coki, pofa be, nyeljék le, amit főztek.