Értem én, hogy jót akarnak, hogyne érteném.
Ez most amolyan vészhelyzeti intézkedésnek minősül, ahogy a többi is. Megkapták a felhatalmazást a kétharmaddal, én is megszavaztam, hát azt mondják, "Ránk bíztátok az országot, gyakorlatilag számottevő ellenzék nélkül, akkor most ne fanyalogjatok, mi tesszünk a dolgunkat, ahogy már rég szerettük volna. Ehhez viszont az kell, hogy mindenféle akadékoskodók ne hátráltassanak."
A költségvetési egyensúlyhoz kell a válságadó (én ugyan nem értek ehhez, de logikusnak tűnik, hogy legfeljebb az érintett cégek majd leverik az ügyfeleken, azaz rajtunk, de végre valaki "megregulázza" az extraprofitot harácsoló nagy cégeket, ami szimpatikus lépés érzelmileg nekem is, de ismerve a kapitalista gazdaság cégeinek működését, hosszú távon mindenképpen az ügyfél fizeti meg, nem a cég), a magánnyugdíj befizetések átirányítása, egyelőre a kompenzáció kidolgozása nélkül (ehhez se konyítok nagyon, de mintha olyasmit sokfelé olvastam volna, hogy a legrosszabb gazda az állam, ezért nem feltétlenül ésszerű rábízni a pénzemet, mert aligha gazdálkodik vele hatékonyan), és most a szigorú és keménykezű intézkedésekhez az Alkotmánybíróság korlátozása (nehogy már a rendcsinálás kerékkötői legyenek holmi alkotmányossági-jogi szőrszálhasogatással), no meg persze az Alkotmány testreszabása, ami úgy tűnik, megint csak kifejezetten Fidesz-konform lesz és ez aligha nevezhető közmegegyezésnek, persze a demokrácia a többség uralma a kisebbség felett... vagy nem?
Valahol azért elismerésre méltó ez a huszáros lendület, az eb ura fakó hozzáállás, amivel a kormánypárt most diadalmasan tör előre és semmi nem állhat az útjába, ugyanakkor vannak fenntartásaim is, mintha enyhén belengené egy kis bolsevik hevület kénkőbűze az egészet.
Továbbá felrémlik előttem Dél-Korea példája, amely a koreai háború után romokban hevert és civakodó politikai szereplők tehetetlensége miatt egy ideig nem is látszott esély a feltámadásra. Aztán jött egy keménykezű vezető, Pak Csong Hi, aki sikeresen életet lehelt a gazdaságba és a fejlődés útjára "kényszerítette" az országot, közben persze diktatórikus intézkedéseivel sokáig igen durván korlátozva a szabadságjogokat, aminek gazdaságilag meg is lett az eredménye, mára a vezető ipari és hi-tech államok közt van, az életszínvonal és a megtakarítások terén az első néhányban szerepel, infrastruktúrája Japánnal és a legfejlettebb nyugati államéval vetekszik, míg akkoriban Gána színvonalán volt.
Hogy boldogok-e az emberek, vagy a társadalmi értékekben is jól állnak-e, az már más kérdés, jártam ott elég sokat, nem tűnt kifejezetten elégedett országnak. Az tény is az ellenkezőjére utal, hogy öngyilkosságok tekintetében a második helyezést érte el mára világranglistán Dél-Korea, míg mi, a hírhedetten erre hajlamos magyarok "csak" a tizedikek vagyunk.
Úgy tűnik, nincs megváltás áldozatok nélkül. Kérdés, melyik csoportba kerülsz te, én, és melyikbe azok, akik döntenek. Van egy tippem...
Gyanítom, hogy nekik nem kell a nyugdíjuk és a áremelkedések miatt aggódniuk. Egy képviselői-politikusi állással négy év alatt örök életre biztosítva lesz a megélhetés, zéró felelősséggel. Hja, tudom, ez most demagóg gondolat, de van abban valami, hogy akik kifejezetten akarják maguknak a hatalmat, azokat nem kéne engedni a közelébe kerülni (és ez teljesen pártfüggetlen).

Önmagában is érdekes paradoxon, hogy lehetnek képesek politikusok helyesen dönteni, mikor a döntési pozícióban lévők nagyon gyorsan elszakadnak azoktól a mindennapi gondoktól, melyek az átlagembert foglalkoztatják. Aki kéklámpás Audival jár, sose érzi a saját bőrén a forgalmi dugót, aki megszavazza a saját elszámolás nélküli költségtérítését, ugyan honnan tudná, milyen az, ha valaki percekig küszködik a boltban, hogy megengedhet-e egy alapvető élelmiszert magának, vagy próbálja a szolgáltatók csekkeivel sakkozva kiügyeskedni, melyiket lehet később befizetni, hogy a hó végére még tudjon a gyereknek enni adni. Az ilyesmi csak szónoklataik drámai fordulataiban érvényesül, mint újabb eszköz a politikai harcban, valójában a legtöbbjük le se szarja a sok lúzert, akik révén bekerült a tutiba. Sokkal inkább fontos számukra az őket háttérből anyagilag támogató érdekcsoportok felé törleszteni. De ez örök probléma, nem csak  a mostani kormányé.

Visszatérve az eredeti témához, szerintem egy hozzám hasonló újdonsült Fidesz szavazó számára - aki amúgy nem kimondottan volt a jelenlegi kormánypárt támogatója, de elfogadta, hogy megadja nekik a bizalmat a dolgok jobbra fordulása érdekében -, egyre erősebben felvetődik, vajon ha pontosan elmondták volna a fenti intézkedéseket, mint a válságkezelő programjuk részét, megkapták volna-e a kétharmadot?
Alighanem ennek kérdésességét ők is érzik, ezért már most megpróbálják bebiztosítani a jövőt az elcsatolt területeken élő magyarok szavazatainak biztosításával, hiszen számukra mindenképpen sokat adott a mostani kormány a kettős állampolgársággal (amivel teljes szívemből egyetértek), így nagy részük nyilván őket választja, ha lesz szavazati joga (ami egy újabb pozitív gesztus feléjük, de bennem viszont felmerül a kérdés, hogy ha én élek itt, ők meg ott, és én se szavazhatok az ő politikusaikra, persze eszem ágában sem lenne, hiszen azt nekik kell megválasztani, az ő sorsukat befolyásolja, akkor szerintem úgy korrekt, ha ez oda-vissza egyformán működik), de ez végül is nem volt titok, hiszen már Mikola is megmondta, hogy ha most nyernek, 20 évre be kell betonozniuk magukat ezzel az eszközzel:
"Ha a politika egyszer hatalmat szerez, akkor nem akarja visszaadni azt" mondta Stephane Garelli, az Institute for Management Development professzora. (Ő vezeti az évente megjelenő leginkább figyelt versenyképességi jelentést: a World Competitiveness Yearbook-ot.)

Valahol úgy érzem, nem egészen ezt vártam tőlük. Lehet, hogy az elkötelezett Fideszesek tudták/sejtették, milyen izgalmas huszárvágásokat fog alkalmazni Orbán Viktor a hatalomra kerülés után, de nagyon sok olyan ember szavazott rájuk, akik nem a Fidesz iránti feltétlen odaadás, hanem a nem igazán létező jobb alternatíva motivált, akik aligha erre a kontroll nélküli dicsőséges, minden átgázoló előretörésre adták meg a felhatalmazást. Persze most már késő bánat, egy kísérlet alanyai lettünk, amiből még akár jó is kisülhet hosszabb távon a többségnek, de egyelőre inkább kétségeket gerjeszt.
Egyvalami számomra meglehetősen biztosnak látszik: soha többé nem lesz kétharmados többsége egy pártnak se, most megtanuljuk a leckét, és bár előre látható volt, mégis kissé tanácstalanul nézzük, ahogy ezt az erőpozíciót a kormánypárt gátlások nélkül a végsőkig ki is fogja használni. Megtehetik, mert azt hiszik, erre kapták a felhatalmazást, még ha ez valójában nem is igaz ebben a formában.