Ez a poszt nem Schmitt Pál doktorijáról szól, még ha az is benne a vezérfonal. Ez arról szól, miért is nem lesz nálunk belátható időn belül érdemi fejlődés.
Nem az a baj a köztársasági elnökkel, hogy nem doktor immár. Attól még, hogy más elnökök azok voltak, nagyon jól ellennénk mi doktori nélküli elnökkel is.
A baj máshol van és az már a hazai politikai élet reménytelenségét és totális kudarcát az jelzi leginkább, hogy ezt sem ő, sem támogatói nem ismerik fel, talán nem akarják felismerni.
Ha valaki csalással szerzett meg egy doktori címet, az nem méltó erre a tisztségre.
Az pedig a legnagyobb jóindulatú eufemizmussal is csalásnak nevezhető csak, ha egy önálló kutatói munkát és ezekből önálló vélemény és következtetések kidolgozását igénylő dolgozat kb. 90%-át valaki szó szerint mások munkáiból fordítja.
Ezt nem menti az a körülmény sem, ha akkortájt ilyesmi elfogadott gyakorlat volt.
Ha Schmitt Pál nincs tisztában azzal, mit jelenthetett egy tudományos munka, aminek elvégzése után méltán viselheti a doktori címet, mostanra sokan elmagyarázták neki, ki virágnyelven, ki nyers őszinteséggel. Ennek ellenére ő továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy mindent jól csinált és ő nem hibás.
A felelősség ilyen elmaszatolása szerintem a magyar társadalom egyik legsúlyosabb hibája. Eleve jellemző ez ránk, és ha a legmagasabb közjogi méltóság is ezt mutatja példának, miért is változna bármi?
A másik végzetes hiba Orbán Viktor végsőkig konok, a realitásokkal szembemenő, saját presztízsét és egóját mindenek fölé helyező mentalitása, mely a jobboldal túlnyomó részének gondolkodását is meghatározóan torzítja.
Ennek központi eleme a tévedhetetlenségi mítoszhoz körömszakadtáig való ragaszkodás, semmilyen hiba el nem ismerése (kivéve némi teljesen súlytalan, felszínes kis semmiségeket, melyek taktikai felmutatásával az önkritika látszatát próbálják néha kelteni pusztán PR-céllal, de ezt is többnyire teljesen hiteltelenül teszik), annak sulykolása, hogy bármiben igazat adni azoknak, akik nem velük értenek egyet, egyenlő a vereséggel, az összeomlással, a gyengeséggel.
A mai jobboldal nagy része – hál'istennek akadnak már kivételek, akik néha hajlandóak az önálló, racionális véleményalkotásra és veszik maguknak a bátorságot, hogy a Nagyvezír akaratával szembe menve ezt el is mondják – erre a gondolkodásra van kondícionálva, ezt érzi normálisnak és követendőnek. Tegyük hozzá, a másik oldal politizálói közt is elég gyakori ez a jelenség
A „kétharmadtól” (ami természetesen nem az ország kétharmadának támogatását jelenti) megrészegült Fidesz és holdudvara végre összes sértettségüket, vélt és valós igazságtalanságok miatti frusztráltságukat kiélhetik abban, hogy soha nem látott hatalmat kaptak a kezükbe, és élnek is vele, minden gátlás és önmérséklet nélkül (ahogy tennék ezt alighanem a másik oldalon is sokan, az eddigiek alapján). Ez megint egy olyan tényező, ami azt mutatja, a magyar társadalom képtelen bármiféle összefogásra, kizárólag múltbeli sérelmekért mindig újra bosszút álló, a világot hívekre és ellenségekre osztó ideológiák és objektivitást, ésszerűséget nélkülöző, vallási fanatizmushoz fogható pártosság mentén képes csak bármiféle politikára.
Bármiféle kritika érkezik – akár jogosan, akár csak vitatható politikai támadásként – a reakció háromféle szokott lenni, szabadon kombinálva (a nemhivatalos reagálás, persze - hivatalosan mindez kicsit eufemisztikusabb):
1. ignorálás, néha egy kis jóízű zsidózással „Nyígjanak csak, majd megtanulják, hol a helyük”, „pár libsibolsi bértollnok kajabál, mit számít?”, „Na, mi van, érzik a vesztüket a zsidók? A ti időtök lejárt, jobb ha észreveszitek..”, stb.
2. Azonnali „de bezzeg” ellentámadás, felhánytorgatva bármilyen múltbeli témát (muníciót persze szolgáltatott eleget a baloldal, szó se róla), kulcsszavak: elmúltnyolcév, BKV, Sukoró, szemkilövés, D209, pufajkás, libás Bajnai, államadósság, nemzetárulás, stb. Teljesen mindegy, van-e közük az adott kritikához, lényeg, hogy valamit oda lehessen vágni, nehogy egy pillanatig is kétely merüljön föl, esetleg a kritika igaz lehet.
3. Összeesküvés-elméletek, paranoid sugalmazásokkal, bizonyítandó, hogy minden kritika csakis aljas indokkal létrehozott, fondorlatos manipuláció: „a nemzetközi szoclib maffia támadása”, „bizonyos csoportok Magyarország tönkretételét akarják elérni”, stb.
A lényeg: még ha tudják is, hogy hibáztak, tévedtek, nem fogják gerinces és erkölcsös módon beismerni, a pártfegyelem, a politika „magasabb érdekei” kiölik a karakánságot, a becsületet, a személyes felelősségvállalást, a vélemény csak a párthoz igazítva mondható el, személyi következményei csak annak vannak, amit az istenített vezető úgy ítél meg és mint tudjuk, ő tévedhetetlen.
Ez az egész bizony kőkeményen komcsi koreográfia. Minden megnyilvánulásuk visszaidézi az ötvenes évek kommunista attitűdjeit, még ha tessék-lássék rá is aggatják a demokrácia köntösét, azért feltűnően otromba marad.
Ne csodálkozzunk hát, ha Schmitt Pál nem érti, mi a baj azzal, hogy plagizált. Az egész társadalomról, abban is kiemelten a fülkeforradalmárok moráljáról rajzol kórképet a jelenség. Így aztán szinte már az is mindegy, lemond-e, ő csak egy kesztyűsbáb, a döntést nem ő hozza, hanem Orbán Viktor.
Ha lemondatja, akkor elhangzik majd egy szerecsenmosdató szöveg, a fentiek szerint.
Ha nem mondatja le, akkor is, csak kicsit másképp.
Ugyanazokból a panelekből össze lehet rakni majd ilyet is, olyat is, lényeg, hogy rá tudják tolni a felelősséget bárki másra, leginkább persze mindenkire, aki nem ért velük egyet.
Ez a plágium ügy lényegében már lezajlott, a végjáték csak a szálak elvarrása, de eddig is gyönyörűen kikristályosodva megmutatta a magyar politikai élet permanens válságát
Ennek az is jellegzetes része, milyen „overkill” támadás zúdult minden ellenzéki médiából az elnökre az úgy kipattanása óta és hogy csúcsosodott ki ez a bizottsági jelentés után.
Csodálkozni ezen se lehet, hiszen a felelősség maszatolása, a másra mutogatás és a botrány eleinte semmibe vételének, később eltussolásának kísérlete reflexből indítja a sortüzet az ellenoldalon, ami egy rövid időre némi egységet tudott felmutatni, mikor akadt egy célpont, akire mindenki rázúdíthatta a csalódott dühét. Hiszen amúgy látványosan szétszakadozott és impotens az egész ellenzéki oldal, hiteltelen és/vagy csetlő-botló próbálkozásokkal.
Nem hiszem, hogy a politikai élet szereplői fenti jellemhibáikból okulnának és változna bármi is a plágium-ügy miatt.
A személyi felelősség vállalása (ami ebben az esetben csak részben Schmitté, hiszen Orbán ragaszkodott tűzön-vízen át hozzá, pedig Kövér László szokatlan módon megpróbálta erről lebeszélni) aligha lehet számítani, már rég túl vannak a „point of no return” állapotán, az Orbáni politika önjáró és csak egy utat ismer, azt, amelyiken az önkritika, a felelősségvállalás és beismerés tilos és elképzelhetetlen, a hibát mindig másban kell megkeresni – és ők nyilván meg is fogják találni.
(A poszt még azelőtt írodott, hogy Orbán kijelentette: az elnök sérthetetlen).
Utolsó kommentek