Az átlagmagyar az a magyar, aki miatt alighanem ott tartunk, ahol tartunk. Ebben az értelemben nem a társadalmi hierarchiában elért szintjét jelölöm vele, az átlagmagyar lehet éppúgy magas rangú politikus, mint teljesen átlagos ember, például köztisztviselő, bolti eladó vagy villanyszerelő, vagy akár tanár.

Az átlagmagyar gondolkodásának van néhány igen jellegzetes sajátossága. Elsődlegesen is a kettős mérce.

Az átlagmagyar végletekig individualista, igazságszerető és jogvédő, ha a saját jogairól van szó, és ugyanilyen végletesen másra mutogató, felelősséghárító és felháborodó, ha a kötelezettségeiről, avagy más jogairól (kivéve, ha azoknak a másoknak a jogai megegyeznek az ő saját érdekeivel). Rendpárti, ha mások okoznak neki kényelmetlenséget, és szabadságpárti, amennyiben ő tesz valamit, ami esetleg másoknak kényelmetlen.

Az átlagmagyar végtelenül takarékos és minden fillérnek utána akar járni, amit az állam nem rá költ, de rendkívül nagyvonalú lesz, ha úgy gondolja, neki jár valami, ilyen esetben azonnal megszűnik az a szigorú fiskális elszámoltatás és előrelátás, amit mások számlájára olyan nagyszerűen tud alkalmazni.

Az átlagmagyar mindig pengeéles logikájú, nagy tudású, minden területen kiművelt és tehetséges, mindenről van véleménye, és mindenben azonnal megtalálja a hibát, egyben általában néhány keresetlen szóval fel is vázolja a tökéletes megoldást, melynek jellemzője, hogy eddig rajta kívül még senki nem jöhetett rá, és csakis ez a megoldás az egyetlen helyes és mindezeket illetően szemernyi kétség sincs benne. Az átlagmagyar sosem kételkedik a saját igazságában és helyzetmegítélésében, ellenben nyilvánvalónak veszi, hogy mindenki más csakis helytelenül láthatja a dolgokat, ha nem ért vele egyet.

Az átlagmagyar alapvetően szabálykövető, amennyiben a szabályokat helyesnek látja, de helyesli a szabályok és törvények megszegését, ha úgy gondolja, hogy ezek egyetlen célja az ő életének kényelmetlenné tétele, ezért szerinte hazafias kötelesség és polgári ellenállás az, ha nem tartja be őket, (vö: természetesen nem azért kerüli el az adót, mert meg akar rövidíteni másokat, nem, ő valójában tisztességes és becsületes és éppen az igazságérzetét háborítja fel, hogy az állam ennyit elvesz tőle, miközben ő ebből semmit nem kap vissza, nem védi posztoló rendőr a házát vagy autóját, nem javítják ki az utat arra, amerre ő közlekedik, nem épül autópálya a városáig, nem utazhat kedvezményesen a tömegközlekedésen, nem kap támogatott állami hitelt, stb. - miért is adózna már?)
A közlekedési szabályokat se azért nem tartja be, mert nem törődik mások biztonságával, ellenkezőleg: az átlagmagyar kiváló és rutinos vezető, autóversenyzői képességekkel, óriási gyakorlattal rendelkezik a vészhelyzetek elhárításában (dudálás, anyázás, ökölrázás, letolás, levillogás, leszorítás, stb.), minden körülmények között tudja (és a közlekedési szabályokat alkalmazóknál sokkal jobban tudja), hogy mi a helyes sebesség és magatartás az utakon, az ő számára a szabályok nem kötelezőek, mert azok nagy része úgyis indokolatlan, a többi meg nem számít. Az átlagmagyarnak mindig elsőbbsége van, ha siet, ezért stresszeli az, aki betartja a szabályokat, és elvárja, hogy senki ne merje az ő gyorshajtását akadályozni, az átlagmagyart a szabályokat betartók sajnálatos módon rákényszerítik a szabálytalanságra, hogy a saját tempójában haladhasson, de ezzel egyszersmind fel is mentik őt a felelősség alól.

Az átlagmagyar akkor is biztonságosabban vezet másnál, ha egyfolytában megszegi a szabályokat, rá nem vonatkoznak a fizika törvényei, ő mindig maximálisan éber és teljes erővel tud koncentrálni, rá nem hat a fáradtság, az időjárási körülmények, a látási viszonyok, a napi problémák, a forgalmi helyzetek: az átlagmagyar a tökéletes autóvezető, akinél mások csak bénábbak lehetnek.

Az átlagmagyar kettős mércéjének egyik jellegzetes megnyilvánulása a közlekedés, ahol miközben ő tucatjával szegi meg a szabályokat, elvárja mástól, hogy betartsa azokat, amennyiben ez az ő gyorsabb haladását elősegíti, ám ha másvalaki viselkedik ugyanúgy, mint ő, akkor felháborodva tiltakozik a másik elképesztő szabálytalanságai ellen.

Az átlagmagyar igen fejlett közösségi érzékkel rendelkezik, amikor követelni kell valamit a saját szűk környezete számára és ez rögtön elenyészik, amikor neki kellene a legkisebb áldozatot is hoznia egy közösség érdekében. Ilyenkor az átlagmagyar azonnal felhánytorgatja, hogy vajon ő mit kapott a közösségtől, és pillanatok alatt kimutatja, hogy semmit, ezért már hogy is várhatnák el tőle, hogy valamit tegyen érte, előbb az adott közösség adjon neki valamit.

Az átlagmagyar, amennyiben kritika éri, sose azzal reagál, hogy átgondolja, vajon van-e alapja a kritikának és meg se próbálja a kritizáló szemszögéből nézni a dolgot. Az átlagmagyar ilyenkor azonnal felháborodik, hogy merészeli bárki neki azt mondani, hogy nem helyes, amit gondol, majd elkezd minden lehetséges módon belekötni a kritizálóba, annak személyébe vagy éppen visszatámad, hogy de bezzeg a kritizáló mikor és mit tett.

Esetleg messze vezető feltételezésekbe bocsátkozik és nagy bizonyossággal besorolja a kritizálót valamilyen ellenséges csoportba, akit kiváltképp gyűlöl, függetlenül attól, hogy a kritizálónak vagy a mondandónak van-e bármilyen köze ehhez a csoporthoz (ami lehet politikai, származási, etnikai vagy egyéb).

Az átlagmagyar nem bírja elviselni, hogy az állam vagy a kormány bármiben is korlátozza az egyéni szabadságát. Az átlagmagyar szerint mindent szabad és mindent megtehet, ami nincs kategorikusan tiltva, legfeljebb az íratlan együttélési normákba ütközik, de még azt is, ami tiltva van, csak éppen szerinte indokolatlanul. Az átlagmagyar nagyon könnyen felmenti magát mindenféle szabályszegés alól, mivel szerint az a szabály a helyes és jó, amit az emberek elfogadnak (emberek alatt saját magát és a hozzá mindenben hasonlókat érti). Amennyiben azonban a szabályt szerinte mások se fogadják el, ezt felmentő érvnek tekinti.

Azért azonban nem tesz semmit, hogy a szabály megváltozzék, azon kívül, hogy megszegi, esetleg internetes fórumokon hőbörög miatta.

Az átlagmagyar mindig talál ezernyi indokot, miért is nem kell neki betartani a szabályokat, általában egész kis ideológiát tud köré építeni és szilárdan hisz is benne.

Az átlagmagyar közönyös vagy szkeptikus, amikor környezetszennyezésről, energiafelhasználásról, fenntarthatóságról van szó. Őt a téma nem érdekli, illetve egyenesen károsnak tartja, hiszen az egyéni jogainak korlátozását látja benne. Ő akkor és annyit ücsörög a dugóban autójában, amennyit akar, annyit pazarolja a vizet, elektromosságot, gázt, amennyit bírja a pénztárcája, a szemetet kidobja az ablakon a kocsiból, a csikket a földre hajítja az utcán, stb. Minden környezetvédelemmel foglalkozó szervezetet holdkóros hippiknek vagy valamilyen ellenérdekű szervezet lobbistáiknak gondol és általában őket kárhoztatja a környezetvédelmi problémák jó részéért is.

Egészen addig, míg őt nem érinti valami, például erősen szennyezett levegő, zaj, vízkorlátozás nyáron, szemét a háza előtt és hasonlók.

Ilyenkor az átlagmagyarok egy jó része azonnal hiperaktív, öntudatos, környezetvédő polgárrá válik, aki minden lehetséges módon számon kéri a másokon (kormányon vagy a helyi hatóságtól, vagy bárki máson), miért nem képesek megoldani a problémát, ő adófizető polgár, neki ez jár. Az eszébe se jut, hogy ő maga mit tehetne azért, hogy a probléma megoldódjon, vagy legalább a káros hatás csökkenjen.

Az átlagmagyar szerint mindig másokon múlnak a dolgok, az ő szennyezése, fogyasztása semennyit nem számít, csepp a tengerben, bezzeg a (...és itt hosszú lista következik azokról, akik szerinte hibásak a kialakult állapotokért), épp ezért ő nem hajlandó bármiféle módon is korlátozni magát, ellenben elvárja másoktól, hogy bármi áron oldják meg a problémáját.

Az átlagmagyar helyesli a bliccelést, mert szerinte ha a szolgáltatás nem ér meg annyit, amennyit fizetni kérne érte, akkor bárkinek jogában áll ingyen igénybe venni.

Ha az átlagmagyart rajtakapják valamelyik szabályszegésén és ezért büntetés elé néz, egy pillanatra se fordul meg a fejében, hogy gerinces módon vállalja, amit tett és annak következményeit is, hanem változatos és kreatív technikákat vonultat fel, hogy a felelősségrevonást elkerülje.

Elsőnek vitatja azt, hogy egyáltalán ő bármilyen szabályt megszegett volna. Ha ez nem sikerül, akkor igyekszik a körülmények szerencsétlen összejátszásának avagy a szabályok félreérthetőségének betudni a dolgot, esetleg arra hivatkozik, hogy mások is megszegik a szabályokat, ami szerinte számára automatikusan felmentést kell jelentsen.

Ha ez se jön be, akkor megpróbálja esetleg „elintézni okosban”, magyarul korrumpálva elsimítani. Amennyiben ez nem megy, akkor jön a következő fokozat: az átlagmagyarnak szinte mindig van valami ismerőse, aki az igazságszolgáltatás menetébe belenyúlva el tudja intézni, hogy az ügy enyhébb megítélés alá essen, vagy mégse kapjon büntetést.

Egy dolog mindenesetre elképzelhetetlen: az átlagmagyar zsigerileg képtelen elismerni, hogy hibázott, mert akkor azonnal porrá omlana teste és lelke örök kárhozatba hullana, következésképpen ő soha semmiért nem érzi felelősnek magát, ellenben mindig meg tudja találni, mely szándékosan ellene irányuló szabályok, illetve az ő bosszantására létező emberek hajszolták bele, kényszerítették rá valami elkövetésére.

Az átlagmagyar öntudatosan hangsúlyozza, hogy az állam dolga megfelelően szabályozni a dolgokat és biztosítani ezáltal a hátteret az ő boldogulásához, de amint ezek a szabályok őt is korlátozzák, azonnal rendőrállamot kiált, diktatúrát emleget.

Természetesnek tartja, hogy az egyénnek szerinte nincs társadalmi felelőssége, nincs szüksége saját lelkiismeretén és előrelátásán alapuló önkorlátozásra. Az „élni és élni hagyni” elv számára annyit jelent, hogy senki ne mondja meg neki, mit csináljon, ellenben ő elvárja, hogy a saját életét senki ne merje zavarni semmivel.

Az átlagmagyar mindig maximálisan magabiztos, ítélete megfellebbezhetetlen, éleslátása legendás, a problémákat azonnal átlátja és egyben meg is oldja. Előrelátása kizárólag a saját jövőjével kapcsolatban van, de abban is többnyire rövid távon. Az átlagmagyar úgy gondolja, hogy az ő egyéni boldogulása a kulcs a nemzet felemelkedéséhez, tehát ő úgy lesz hazafi, hogy ha a saját érdekeiért harcol leginkább.

Ez alól az átlagmagyarok azon fajtája lehet kivétel, aki harcosan elkötelezett valamelyik politikai oldal mellett: ebben és csakis ebben az esetben képes áldozatot is hozni azért, hogy az ellenséget, annak támogatóit akár fizikailag is lehetetlenné tegye, de mindenképpen örökre elzárja előle a hatalomgyakorlás esélyét is.

Az átlagmagyar ilyen aktívan politizáló változata az előző jellemzőkön túl rendelkezik a politikai éleslátás képességével is, mellyel pillanatok alatt el tudja dönteni, ki az ellenség (aki nem ért vele egyet és nem őt támogatja), és ezek ellen ékesszólóan és kitartóan folytat verbális küzdelmet.

A politizáló átlagmagyar született demagóg és populista, és minden előzőleg felsorolt tulajdonsága hatványozottan jelentkezik: nem csak a saját maga elleni, hanem politikai bálványai ellen irányuló kritikákat se képes elviselni, hibát nem tud elismerni, és minden kritikai észrevételre indulatos, paranoid módon reagál, ha éppen nem tud hatásos ellenérvet találni, akkor fejből idézi az ellenség akár tíz évvel ezelőtti bármilyen megnyilvánulását, és azonnal képes annak szinte minden vélt vagy valós hibáját tételesen felsorolni, nehogy a saját oldalának negatívumaiból bármit is be kelljen ismerni. Ha kérdést tesznek föl neki, hogy helyesli-e saját oldalának valamelyik vitatható dolgát, azonnal azzal válaszol, hogy de bezzeg ti (amivel kapásból a kérdezőt is besorolja az ellenség közé) ekkor és ekkor ezt meg ezt tettétek.

A politizáló átlagmagyar feltételezi mindenkiről akinek ellenvéleménye van, hogy: 1. fizetett bértollnok, 2. gonosz, szándékosan akar rosszat neki és a nemzetnek 3. ostoba, akit megvezettek és akinek nem lehet semmilyen saját gondolata, mert csak a … médiában (ami természetesen ellenük van) elhangzottakat szajkózza, 4. provokátor titkosügynök, 5. mindezek az előbbiek együtt.

A politizáló átlagmagyarokból lesznek később a legkártékonyabb politikusok, akik mindezeket a fenti tulajdonságokat hatalomhoz jutva végletekig továbbfejlesztik és sokkal szélesebb körben gyakorolják és terjesztik.

Meg is látszik az országon.