Kicsit berágtam a hotelre.

Már vasárnap este felhívtak, és egy nagyon tört angolsággal beszélő hölgy mindenáron azt akarta, hogy költözzek egy másik szobába, de nem tudta megmondani, miért, valamit magyarázott, hogy az egész emeletet kiürítik.

Én meg nem voltam túl segítőkész, mert utálom, mikor minden cuccomat újra be kell csomagolnom majd kicsomagolnom 2 emelet sétáltatás után.

Aztán annyiban maradt.

úgy tűnt, hogy nem működik a világítás a folyosón az emeletemen és töksötét van. Mondjuk engem nem zavart.

Tegnap viszont mikor visszajöttem, nem működött a kulcskártya. Megyek le a recepcióra, mondom, nem működik. Szokás szerint a recepciós se beszélt angolul. Nagy nehezen megbeszéltük, hogy mégiscsak át kell költöznöm, bár nem indokolta, miért. De lehet, hogy csak nem tudta elmondani.

Mindegy, ha muszáj, hát megyek, de nem vidított fel.

Két emelettel feljebb költöztettek egy ugyanolyan szobába.

Sajnos 2 óra múlva ott leszakadtam a hálózatról és azóta nem is tudok újra rácsatlakozni, nem hagyja. Próbáltam a recepción segítséget kérni, de csak a vállát vonogatta.

Jó, nem mondom, hogy létszükséglet, bár a munkámhoz kell, mert minden nap jönnek-mennek emailek.

De a hozzáállás zavar, illetve az, hogy egy világváros négycsillagos hotelében nem beszélnek angolul és láthatóan nem igazán törekednek a problémák gyors megoldására.

Ma reggel próbáltam megint, semmi. Lenn a földszinten működött reggeli közben.

Szóltam, most végre az a kis hölgy volt a recepción, aki valamit tudott angolul. Azt ajánlotta, költözzek egy emelettel lejjebb. Hurrá.

Délután meg is tettem. Itt sincs net.

Illetve úgy tűnik, hol van, hol nincs. De nem tudok rácsatlakozni. Végül addig varázsvesszőztem a gépemmel a szobába fel-alá járkálva, míg kiderült, hogy a fürdőszobában, a bejárati ajtóhoz közel még épp van annyi térerő, hogy működjön, így most ott ücsörgök és írom ezt.

Egyébként reggel elfelejtettek értem jönni a szokásos teherautóval, így fél óra után úgy döntöttem, elsétálok.

Bár előzőleg többen óvtak ettől, gondoltam, nem olyan vészes 10 perc gyaloglás, én nem láttam rázósnak a környéket. Mondjuk hátizsákban hordom a notebookot, nem a szokásos táskában, így kevésbé csábító célpont, talán...

Nem is volt gond, fejemre húztam a csuklyámat, hogy az arcom alig látszott, így még az se volt feltűnő, hogy európai jellegű vagyok, átfurakodtam egy újabb vallásos körmeneten a mariachi-kal, és elég hamar ott voltam.

Kicsit csodálkoztak, és mondták, hogy azért máskor inkább telefonáljak. Kérdeztem, mi konkrétan a veszély? Csak mondogatták, hogy ez nem jó környék, aztán Carlos kibökte, hogy a szemben lévő elkerített grund többnyire csempészett műszaki cikkekkel és drogokkal foglalkozó dealerek területe...

 

Ezt ugyan már megírtam a másik, tematikusan "zöld" blogomon, de itt se hagynám ki.

Nem tudom megállni, hogy a szmogriadó kapcsán ne szóljak.Nem arról, mennyire dilettánsan, előkészítetlenül lett kiadva, ezt már sokan elmondták.

Hanem arról a sok lusta, elkényelmesedett, autóhoz nőtt seggű emberről, akik nem képesek felfogni, hogy a másokéval együtt a saját levegőjüket is szennyezik, akik nem értik, hogy a levegőszennyezés nem áll meg bizonyos kerületek határainál, és hogy nem mindig másra kell kenni a szart, ha kiborul a bili, mástól elvárni, hogy majd megoldja.

Amikor valamit kellene tenni, ami kicsit közösségi gondolkodást, előrelátást és minimális áldozatvállalást jelent, azonnal ezernyi kifogással jönnek, hogy ők miért nem, és miért őket basztatják, ők nem tehetnek róla, de ha tehetnek is, mások sokkal jobban szennyezik, és egyáltalán, hogy képzelik, hogy ők egy-egy napot ne autózzanak... tipikus magyar össznépi felelősségtologatás és hárítás, ami az egyik legfőbb baja ennek az országnak.

Az autó megvásárlása és a benzin megvétele nem jelenti azt, hogy elidegeníthetetlen joga van minden körülmények közt a kocsijában pöffeszkedve ücsörögni a dugóban és eregetni a szennyezést, mert neki úgy kényelmesebb, hadd szívjon a többi, a szó szoros és átvitt értelmében.

Szilveszter és ötödike közt az utcán álló autóm olyan poros lett, mint máskor egy hónapi intenzív használat után, ezen ugyan nem tudományos, teszt de nagyon jól le tudtam mérni, hogy tényleg sokkal több a szálló por. 

Nem kedves autóstársak, én nem szeretném azt a napi 2x25 percet, amit már december óta az legtöbbször autómat nem használva gyalogolok le a munkahelyem és az új lakóhelyem közt (miután már több mint fél éve szintén nem autóval, hanem BKV-val jártam be Nagykovácsiból a levegőszennyezés csökkentése miatt) a ti lustaságotok és felelőtlenségetek miatt egyre pocsékabb levegőt belélegezve megtenni.

 

Javasolnám nektek is, hogy fedezzétek fel a két lábatokat, mert járásra van kifejlesztve Isten vagy az evolúció által (nem kívánt törlendő), nem a gáz/fék pedál nyomására.

A BKV meg a város elég sok részén használható megoldást nyújt, még ha nyilván nem is olyan király érzés, mint a hitelből vett kocsitokban terpeszkedni.

Volt alkalmam már több mint fél éve rendszeresen használni és közel se olyan rossz, mint amennyire folyton fikázzál ezerrel, dugóban pedig sokkal jobb, mint az autózás, főleg a kötöttpályás, és még parkolóhelyet se kell keresni és fizetni.

Kelj fel és járj!

Az alábbi 2 videón látható, milyen a vallásos körmenet Mexikóban.

Kövezzetek meg érte (biztos megkapom a magamét, mert a magyar kirakatkeresztények nagyon harciasan tudnak reagálni mindenre), de szerintem sokkal emberibb, mint a bűntudatgerjesztésre, szenvedésre építő, búvalbélelt, füstölőlóbáló, felénk szokásos fájdalmasan patetikus körmenetek.

Ezek az emberek itt a boldogságot és az örömöt keresik a vallásukban is, egyszerűen, a maguk hétköznapi módján. Legalábbis nekem így tűnik, és ez a hozzáállás valamiért jobban megfog. 

 

 

 

 

 

 

Ugyan nem ez az első utam Mexikóba, de már rég jártam itt.
KLM-mel jöttem, amit amúgy kedvelek, de ezúttal a Budapest-Amszterdam járatot a Malév üzemeltette, és itt is, meg az Aszterdam-Mexikón is érezhető volt, hogy a légitársaságok megkurtítottak a költségvetést.
Eddig a rövid járatokon általában a szendvics mellé volt legalább egy édesség is (balaton szelet, Bounty, ilyesmi), most semmi.

A KLM sajnos elég sok rég B747-400-ast használ, amit nem nagyon szeretek, eleve szűk a hely és csak folyosói képernyők vannak, az új 767-esek sokkal jobbak, tágasabbak, kényelmesebbek, és minden ülésnél volt személyre szabhatóan használható szórakoztató-központ, vagyis több tucatnyi filmből, zenéből, játékból lehet választani, amit és amikor csak akarok.
Az egyik film az EagleEye volt, ami komplett baromság, egyszerűen röhejes, ráadásul már jópárszor feldolgozták ugyanezt a témát, például az I robot-ban legutóbb.
Viszont a Wall-e nagyon aranyos kis romantikus robotfilm lett, persze szentimentális, de nem nélkülöz sok jó poént, és a grafikája nagyon tetszett – kivéve a gumibaba szerű embereket...
Ez azért volt fura, mert a gépeket viszont meglehetős nagy részletességgel és élethűen jelenítették meg.
Azért átvészeltem a 12 órás utat, bár éhes voltam, nagyon kicsi adagokat adtak és csak kétszer...
Meglepődtem, mert hőségre számítottam, de „from dusk till dawn” elég csípős hűvös fogadott.
A repülőről kilépve az első élmény az volt, hogy még a „csőben” megmotozott egy golyóálló mellényes mexikói rendőrnő (minden kiszállót megmotoztak).
Aztán kifelé menet is megröntgenezték a csomagokat és meg kellett nyomni egy gombot, ha nyertem, mehetek, ha nem, szétpakoltatnak.
Az első éjszaka egy Four Point by Sheraton nevű hotelben laktam, ami teljesen jó volt, attól az egy furcsaságtól eltekintve, hogy nem volt hűtőszekrény a szobában, bár nem is kellett, csak megjegyeztem.
Másnap át kellett költöznöm egy másikba, ami sokkal közelebb van a céghez, ahol dolgozom. Mikor a környéken keveregtünk az itteni kapcsolatunkkal, Alejandro is csak térképről tájékozódva keresgélte a hotelt. A környék nincs nagyon messze a turisták által leglátogatottabb belvárosi résztől, de Alejandro azt tanácsolta, hogy legyek nagyon óvatos, ha sétálgatni akarnék az utcán. Közelebbről nem fejtette ki, miért, nekem fura volt, mert amúgy normális, békés környéknek nézett ki.
Aztán amikor a Samil Plaza hotelbe bejelentkeztem, kezdtem kicsit más szemmel nézni a dolgot.
Ez volt az első hotel a kb. 50 eddigi szállásom közül, ahol a recepció úgy nézett ki, mint egy bankfiók: az alkalmazottak golyóálló üveggel elzárt fülkében, a papírok/hitelkártya ki- és beadása egy kis nyíláson át. Még az étterem pénztára is ilyen.
Hogy mennyire eltérőek a követelmények és a sztenderdek, azt további érdekes tények is mutatták.
A szoba egyébként jól néz ki, a design tetszik, de hűtő itt se volt, szekrény se, csak pár polc. Volt viszont egy tökfölösleges kanapé. Légkondi szintén nincs, de most szerencsére nem is kell, inkább hűvös van, szerencsére ún. „king size” az ágy mérete, ehhez mért takaróval, amit kétrét hajtva már nem fáztam.
További meghökkentő furcsaság, hogy a tévé távirányítója be van csavarozva egy kis fa dobozkába, ami pedig az éjjeliszekrényre van rögzítve. Ennyit a távirányításról... :)
Maga a tévé is mozdíthatatlanul rá van csavarozva egy masszív fém vázra.
És még nincs vége... a tévét bekapcsolva egy hardcore pornó jött be. Itt ugyanis két pornócsatorna automatikusan és ingyenesen nézhető, persze van több tucat más is. És ha valakit zavar, annak külön le kell szólni a műszakisoknak, akik le tudják tiltani (én azért nem szóltam...) :)
A wif-fi pocsék, a jel gyenge, és ha van, akkor is elviselhetetlenül lassú, 5 percenként leszakad a hálózat.
A következő sokk a reggelinél ért. Először is, itt fél kilenckor kezdik kipakolni a reggelit. Én 8-kor mentem le, ami nálam már későnek számít, de akkor még csak a kaják fele volt kihordva, tálalóeszközök nélkül.
Ettől függetlenül finom volt, valami szószban ázó tacos-t meg fűszeres marhahúst ettem, kicsit olyan, mint egy csípős marhapörkölt. Aztán még normál tacos-t, friss sajttal és túróval.
Viszont távozáskor a szokás szerint gondoltam, hogy aláírom a számlát, és majd a szobaszámlához adják, ahogy tegnap a hotelben, vagy általában máshol szokták, sőt, sok helyen egyszerűen bemondja az ember a szobaszámot és kész, néhol még ennyi sem.
Itt azonban készpénzben kérték az árát, ami elég kellemetlenül érintett, lévén nem volt nálam. Eddig még nem volt időm váltani.
Ez a kisebb gond volt, mert kártyám természetesen volt, de a megmagyarázás volt nehéz, lévén annyit beszéltek angolul, amennyit én spanyolul, vagyis kb. igen, nem, köszönöm. És persze az sehol nem volt kiírva angolul, hogy a reggeli a helyszínen fizetendő... általában ez a hotel úgy tűnik nem a külföldi vendégekre specializálódott.
Aztán hívtak valakit, akivel már meg tudtam értetni, az egyik hölgy bement a pénztárosfülkébe, és én kifizettem kártyával.
Tanulságos volt, ilyennel még nem emlékszem, hogy találkoztam volna. Az is érdekes, hogy a saját pezójuk jeleként a dollár jelet használták, és kicsit meg is ijedtem először, hogy a fenébe lehet 80 dollár egy átlagos reggeli, de aztán rájöttem.
Egyébként az emberek nagyon kedvesek, mindig szívélyesen köszönnek, udvariasak, mosolyognak, rengetegféle van, a nagyon sötét bőrűektől az egész világosig, és rengeteg arc-karakter keveredik, a negroid, az indián, az európai...
A fehér nők többnyire olyanok, mint ahogy elképzelem az (USA) amerikai "szomszéd lányt", a sokféle kevert meg többnyire alacsony, rövid lábakkal, telt alakkal.
Ez a telt kissé pontatlan, az emberek egy része kövérnek mondható, de a többiek inkább szélesek, erős csontozatúak.
A közlekedés kicsit kaotikus, de Egyiptomhoz képest még nyugisnak mondható. Persze a dugó általános,kivéve késő éjjel és hajnalban... szerencsére, mert akkor elcsitul a forgalom, amúgy nagyon zajos a szobám, első emeleti és épp a kétszer 3 sávos útra néz.
Az autóparkon meglepődtem, mert sokkal európaibb, mint amire emlékeztem.
Rengeteg VW, nem csoda, itt gyártják, bár némelyik modell eléggé más volt, mint mifelénk, és persze az elmaradhatalan zöld-fehér bogár-taxik, sok Opel, ami itt Chevy/Chevrolet névre hallgat, viszont a „presztízsmárkákból” (Audi, BMW, Mercedes) aránylag keveset láttam – nekem nem hiányoztak. Japán is elég kevés van, egyéb távol-keletivel együtt. Azt hittem, az USA autógyártása dominánsabb, de aránylag keveset látni, az se az ott szokásos nagy batár limuzin, inkább kisteherautó meg SUV, de abból a megabrutál benzinzabálók.
 

Az ételek finomak, ma éppen valami párolt hal volt citromszeletekkel és hagymával, meg zöldséges, fűszeres rizs banánnal és méregerős szósszal, és persze tortilla és bab. Minden finom volt, pedig csak egy üzemi konyha.

 

 

Nem olyan rég írtam egy bejegyzést annak kapcsán, hogy a csendes, forgalommentes, meredek kis budai utcában, ahol a cégünk van, 14 évnyi zavarmentes – ám sajnálattal elismerem, kétségtelenül szabálytalan – parkolási rendszert egyik napról a másikra megregulázta a Közterületes ellenőr, aki konzekvensen végigbírságolt minden autót, napokon át, 8500 forintjával autónként és naponként.   Azért büntettek, mert az autók fél kerékkel a járdára felállva parkoltak az út mindkét oldalán, ahelyett, hogy csak az egyik oldalon, a járdára nem ráállva tették volna. Fenntartva, hogy sem az autós, sem a gyalogosforgalmat (még babakocsival sem) zavartuk (ezt a környéket ismerők többen is megerősítették a kommentekben), elismertem a büntetés jogosságát és elnézést kértem a szabálytalanságért.   Csak mellesleg, magam már jó ideje leginkább gyalog járok, akkor az autót a külföldi utazásom miatt hagytam a cég előtt, mert az legalább be van kamerázva. De azóta mindenki végtelenül szabályosan parkol az utcában, katonás rendben.   Ami böki a csőröm, az a tény, hogy egyértelműen nem a szabályoknak való következetes érvényt szerzés volt a Közterületesek akciójának célja, hanem vélhetőleg magánbosszú, vagy ilyesmi, az ellenőr nem is titkolta, hogy bejelentésre jött ki.   Ami még inkább megerősíti ezt, hogy ha az utca végén befordulnak a keresztutcába, és 5 percnyi távolságot sétálnak, ezen az öt perces sétán belül ugyanennyi szabálytalanul parkoló autóval találkozni minden áldott nap, sőt, a nagyon hasonló, ám „Megállni tilos” táblánál még erősebb szabálysértést elkövetők egyáltalán nem érdeklik őket.   A mellékelt képeket a napi munkába járás során „lőttem” az elmúlt hónapok alatt, bármelyik nap lehet látni hasonlót a környéken. Közterületes soha még nem járt arra, senkit nem büntetett (felteszem, mert akkor nem parkolnának ugyanazok az autók minden nap ott).   Magyarul nagyon úgy néz ki, a Közterületesek szarnak bele, mi a szabályos és mi nem, de ha a megfelelő ember kéri (Te, Józsikám, szólj már a fiúknak, szaladjanak végig a …. utcán, egy haverom ott lakik, és nem szereti, hogy a háza előtt parkolnak, nektek is lesz egy kis bevétel), esetleg a megfelelő anyagi motiváció az ellenőrnek, és máris tiszta az utca. Hogy 100 méterrel arrább már tele van szabálytalanul parkolókkal? Na és, az kit érdekel? Arra nem érkezett megrendelés és anyagi motiváció.   Lehet mondani, hogy csak irigykedek. Én nem ezt érzem, hanem az igazságérzetemet háborgatja, hogy míg mi tényleg nem zavartuk a forgalmat, de sajnos szabálytalanok voltunk, ezért aztán ki is fizettük a büntetést, és attól kezdve ügyeltünk rá, hogy formálisan is szabályos legyen, közben meg száz méterrel odébb mások vígan élvezik a szabálytalankodás előnyeit, anélkül, hogy az illetékesek bármit is tennének ez ellen, ráadásul gyakran teljesen lehetetlenné teszik a gyalogosközlekedést, az úttestre kényszerítve a járókelőket.   Persze a magyar korrupciós viszonyokat ismerve nem lehet csodálkozni azon se, ha a Közterületesek is privát tisztogatási akciók eszközei inkább, mint a törvényességre ügyelő hatóság. (A mellékelt képeken jól látható, hogy ezen autósok túlnyomó része sose törődtött azzal, hogy a gyalogosok még lapjával se tudnak elférni. Igaz, mi sem voltunk szabályosak, de mindig elég helyet hagytunk hozzá, hogy akár kerekesszékkel, akár babakocsival is el lehessen haladni, bár az ikerbabakocsi méretéről nem vagyok meggyőződve. És ezek nem csak rövid odaparkolások, hanem egész nap ott állnak, mert reggel és este is látni őket ugyanott.)   Előre várom az olyan kommenteket, hogy "na, most mit irigykedsz, inkább örülj, hogy legalább ők tudnak parkolni, és akkor mi van, ha szabálytalanul?", illetve a "micsoda szarrárgó vagy, hogy képes vagy ezt fényképezgetni és írogatni", továbbá a "mit jár a pofád, örülj, hogy nem büntettek meg 14 évre visszamenőleg", mert ezek mindig megerősítik a magyar internetes társadalom fejlett intelligenciájáról, csalhatatlan ítélőképességéről és empátiájáról szerzett tapasztalataimat. :))

A mellékelt képek NEM a mi utcánkban, hanem 5 perc sétányi körzetben készültek. Érdekes a Közterületesek szelektív figyelme.2008.05.29. 2008.0826 2008.09.02. 2008.09.09. 2008.09.09. 2008.09.12. 2008.11.25. 2008.12.03. 2008.12.12. 2009.01.05. 2009.01.05. 2009.01.05.

 

Belgrádban dolgoztam, pénteken kellett volna hazajönnöm, vonattal.
Este a pályaudvaron nem volt kiírva a vonat. A nemzetközi jegypénztárban kérdezősködtem, de csak annyit tudtak kinyögni, hogy „No Budapest -strike!”
Hazatelefonáltam egy kollégámnak, ugyan nézzen már utána, mi a helyzet. Kiderült, hogy a vonat egyáltalán nem megy, Szabadkáig van majd másnap egy személy. Aztán onnan oldjam meg, ahogy tudom.
Este lenne valami OrangeWay busz állítólag, de ott nem találtuk meg.
Nagy levegő után felhívtam dombóvári barátomat, aki azonnal elvállalta, hogy eljön értem Szabadkára (kösz, Lipton ezúton is, mert ha itt néha keményen vitatkoztunk is, a barát asz barát, ahogy Fülig Jimmy is megmondta) :)
Így szombat este már Dombóváron voltam, ahonnan viszont szintén csak Pusztaszabolcsig volt vonat, onnan meg busz vagy ki tudja, mikor, megint vonat lehetne.
Inkább megnéztem a Volánbuszt. Volt pár lehetőség, a Siófokon keresztüli átszállással tűnt legjobbnak, ezt választottam. Siófokig még ülni is tudtam, aztán oda már tele busz érkezett, csak állni tudtak az ott felszállók. Mindenestül úgy 3 és fél óra alatt tettem meg az egyébként kb. feleennyi ideig tartó utat.

Ezúton szeretnék meleg köszönetet mondani a MÁV-nak, minden sztrájkoló dolgozónak, a vezetésnek és minden érintettnek, hogy sikerült elcseszniük a hétvégémet, egy szállodában töltött éjszakát és egy Volánbusz-jegyet valamint egy elég drága hálókocsi-jegyet vesztettem rajtuk anyagilag, ha nem számoljuk bele barátom benzinköltségét.

Csak így tovább, fiúk, minél rosszabb, annál jobb!

 

Tegnap éjféltájt a XII. kerületi munkahelyemről ballagtam hazafelé az újonnan bérelt lakásba, ahová nemrég költöztem át. Kellemesen fagyos idő volt, a Szent János kórháztól mentem fölfelé a Határőr úton csendesen elmélkedve: az élet, a világmindenség, meg minden, tudjátok.... Mivel az utca jobb oldalán nem volt járda, de az ívnek ez volt a belső fele, nem mentem át a túloldali járdára, mert minek, forgalom egyáltalán nem volt. Egyszer csak autót hallottam mögöttem, majd egy rendőrségi Octavia lassított le mellém érve, félrehúzódtam kicsit és mentem tovább. De hallom ám, hogy megáll, nyílik az ajtó majd felcsattan egy hang.

„Jó estét, személyi igazolványt legyen szíves!”

Mi a fenét akar ez tőlem? Nyugodtan bandukolok az úton, nem vagyok szakadt, nem vagyok részeg, semmi olyat nem csináltam, ami bármilyen gyanúra adhatna okot, azon kívül, hogy éjfélkor az utcán gyalogoltam.

Viszonoztam a köszönést, majd feltettettem a provokatív kérdést: „Elkövettem valamit?”és kicipzáraztam a dzsekimet , a belső zsebemből előbányászott egy maroknyi igazolványból előkerestem a személyimet.

„Nem követett el semmit, általános igazoltatás” vetette oda foghegyről a rend őre, miközben társa is kiszállt a túloldalon.

Nézegeti, lapozgatja az igazolványt, aztán előveszi a rádióját, miközben valami ilyet szólt a másiknak.

„Most megkérdem én, hátha nekem válaszolnak”, ezzel bemondta a nevemet és születési évemet a rádióba. Aztán vártunk.

„Azér rohatt hideg lett, mi?” szólt oda a társa, én is kezdtem fázni, kezembe tartogatva az igazolványokat, nyitott dzsekivel. Közben belső hideg is kezdett elönteni... hátha meg akarnak erőszakolni? :)

Egy perc várakozás után valamit visszarecsegtek a rádión nekik, amit nem értettem, az adóvevős még annyit beleszólt, hogy „Határőr”, visszaadták az igazolványt, elköszöntek, elhajtottak.

Nem értem.

Mi az, hogy általános igazoltatás? Mire jó?
Most örülnöm kéne, hogy ilyen gondosan szolgálnak és védenek, hogy nem kerüli el a figyelmüket az, hogy több km-es körzetben üres környéken valaki éjfélkor gyalogol?
És mit tudtak meg azzal, hogy bemondták a születési évemet meg a nevemet? Megnézték, hogy van-e priuszom? Mellesleg a töksötétben, fejemen egy ellenzős, fület is takaró sapkában összehasonlítva a kb. 15 évvel ezelőtti fotómmal, vajon mennyire tudták megállapítani, hogy az igazolvány és én azonosak vagyunk-e?
De leginkább: ugyan mire volt ez jó, hiszen nem követtem el semmi törvénybe ütközőt, még csak kinézetre se voltam gyanús, milyen bűnmegelőzési szempontból fontos információhoz jutottak ezzel a zaklatással?

Nem is dühöngenék, ha csak ez lenne a legfőbb baj a rendőrséggel. Ha közben meg tudnák előzni azt, hogy éjjelente betörjenek a házakba, miközben a bennlakók alszanak, vagy legalább elfognák utána a tettest. Ha elkapnák a notórius szabálysértőket, ha konzekvensen és rendszeresen rámennének, hogy betartassák a szabályokat. Ha ahelyett, hogy tüntetőket vernek, majd kollektív emlékezetkieséssel összezárva védik a saját bűnöseiket elismernék, hogy igen, mi is tettünk rosszat és vállaljuk a felelősséget. Ha nem az lenne a fő szempont egy ügynél, hogy mielőbb és minél kevesebb munkával lezárják az aktát, hanem az igazság kiderítése. Ha nem csak statisztikákban hangoztatnák, hogy nem olyan rossz a közbiztonság, hanem úgy dolgoznának, hogy az emberek azt is érezzék, hogy nem rossz.
De ez az éjjeli igazoltatás inkább amolyan pártállami csökevény, annak a kimutatása, hogy ácsi, figyelünk ám, nem úgy van az, hogy csak sétálgatsz éjnek évadján az üres úton.

A fejlettebb demokráciákban a rendőr nem állíthat csak úgy meg ilyen látszattevékenységgel, csak akkor, ha valóban gyanú merül fel, vagy valami olyan szituáció van, ami indokolja. Na de így, ez értelmetlen és fölösleges zaklatás.

Eszembe jut róla az átkosban hallott vicc, mikor éppen nagyban dúl az osztályharc, a rendőriskolán az újoncokat tanítják az igazoltatás fortélyaira, és kivezénylik őket terepgyakorlatra. A kiképző odaszólítja Kovács 112. Béla újoncot, és azt mondja neki: Kovács elvtárs, most képzelje azt, hogy ez a telefonpózna a gyanús személy, mutassa be, hogy igazoltatná!

Az újonc odalép a póznához, megáll, előre hátra billeg a sarkán, miközben gumibotjával idegtépő lassú ütemben ütögeti a tenyerét. Aztán összehúzott szemmel, kárörvendő „most rajtakaptalak!” mosollyal, kissé előrenyújtott nyakkal, megtévesztően behízelgő hangon megszólal:

„Ácsorgunk, ácsorgunk? Aztán közben továbbítjuk a híreket???”

:))))

 

Frissítés: egy kollégám, akinek sok rendőr ismerőse van, azt mondja, hogy ki van adva nekik, hogy egy járőrözés alatt adott számú személyt/autót kell igazoltatniuk, és mivel nem akarnak sok munkát maguknak, inkább olyanokat állítanak meg, akikkel feltehetően nem lesz gond, aztán lejelentik a központba az adatokat, ezzel megvan a statisztikájuk.
Kormányőr ismerőse mondta, hogy náluk például van egy ilyen íratlan szabály, hogy ha valami balhé van és megfektetnek valakit, addig tartják ott, amíg kijön az egyenruhás járőr, hogy aztán annak a bilincse kerüljön rá, mert akié a bilincs, annak kell írnia a jelentést... :)

 

Mivel nincs az autón még téligumi (két hétig külföldön voltam, nem volt időm elintézni, szombat reggel, mikor felhívtam őket már csak szerdára tudtak időpontot adni), meg ugye környezettudatosság miatt is, ismét BKV-val utaztam.

Odafelé Nagykovácsiból nem is volt nagy gond. De visszafelé, éjjel 10 után már nem volt olyan nagy móka, lévén nem készültem fel elég alaposan a hóesésre. 
Polár baseballsapkám persze átnedvesedett az elég nedves havazásban (úgy értem, a szokottnál vizesebbnek tűnt), az olvadt, tocsogós hólében a félcipőm is lucskosra ázott a nadrágszárral együtt. A Moszkva téren vagy negyed órát vártam a villamosra, az előzőről épp 20 méterrel maradtam le. Aztán a Hűvösvölgyi végállomásra érve a 63-as épp beállt, és 26 percet mutatott a várható indulást jelző óra. Mivel zárt váró nincs, a buszon legalább nem esett a hó, egyébként a nyitott ajtó miatt a hőmérséklet éppúgy nulla körül volt, mint kívül. Az átnedvesedett cuccokban ücsörögni csaknem félórát fagypont fölött valamivel nem a legkellemesebb.
Az ölembe vettem a hátizsákot, hogy előről melegítsen, a lábaimat igyekeztem úgy elhelyezni, hogy a vizes nadrágszár minél kevésbé tapadjon rá, szerencsére a cipő a meleget a vízzel együtt tartotta, így legalább langyos vízben tocsogtam. :)
Végül elindult, és újabb negyedóra után meg is érkeztem. 
Ahogy várható volt, az utat nem takarították, bokáig ért a hó, kénytelen voltam az úttesten menni, ahol az autók legalább letaposták valamennyire. Jól a fejembe húztam a sapkámat és igyekeztem minál gyorsabban lépdelni, hogy kevésbé érezzem a hideget. Aztán mikor már félig robopilóta irányítással lépkedtem a hazavezető keresztutcán, egyszer csak fura érzésem lett. Körülnéztem, és fogalmam se volt, hol vagyok, a vastag hó teljesen eltüntette a jellegzetességeket, és úgy tűnt, nem a jó keresztutcán fordultam be.
Egy pillanat alatt átfutott az agyamon szegény Scott kapitány esete, aki hiába próbálta elérni a SarkotAntarktiszt.. mi lesz, ha én is itt bolyongok majd reményvesztve, a Nádor utca és Pók utca sarkát keresve, hajnaltájt reményvesztetten rejtekhelyet keresek egy csatorna áteresz alatt, remegő kezekkel sebesre fagyott ajkaim közé erőltetem utolsó élelmiszeremet, egy édesítőtablettát, mely még valamelyik repülőútról maradt meg, notebookomat valami nagy teljesítményigényű alkalmazással meghajtom, hogy a processzorhűtő melegével egy darabig még életbe tartsam kihűlő testemet, gyorsan írok még pár esemest a mobilom akksijának utolsó milliamperóráival, hogy "Éljen  királynő!'... ja nem, inkább azt, hogy "Igazságot Magyarországnak, vesszen Trianon!" (hátha legalább halálom után elhiszik, hogy én is magyar vagyok, még ha nem is utálom se a zsidókat, se a cigányokat, se a szlovákokat, de még a románokat sem), aztán a sűrűn hulló hó által betakarva örök álomra hajtom a kietlen nagykovácsi utcákon való bolyongásban végsőkig elcsigázott fejem... és így találnak majd rám reggel, az emberek a sűrű hóesésben is megilletődve, levett fejfedővel, döbbenettől némán állják körül örök békébe fagyott testem és az utolsó erőmmel a hóba írt üzenetem: "....!!!", amibe majd mindenki azt ért bele, amit akar.
Aztán e pillanatnyi intermezzó után megráztam magam, megfordultam, és megpróbáltam megkeresni a saját nyomaimat, hogy azon visszamenjek... az egyik házon megpillantottam egy "Arany János utca" táblát, de az utca teljesen ismeretlennek tűnt a számomra, így második ésszerű lehetőségként az jutott eszembe, hogy a 63-as busz a sűrű hóesésben valahogy áthaladt egy véletlenül éppen ott megnyíló szingularitáson és most egy párhuzamos valóságban vagyok, ahol minden olyan, de kicsit más, a belső polgárháború dúlta Magyarország háborúban áll Szlovákiával, és én épp most szöktem meg a Hungarikum Nemzeti Felszabadító Hadsereg önkéntesekből álló milíciájától, akik szlovák kémnek néztek, mivel nem tudtam nagy betűvel kimondani azt, hogy Szent Korona és nem tudtam felsorolni a 64 történelmi vármegyét, mindez azután történt, hogy sikerült megszöknöm a szlovákoktól, akik magyar fasiszta kémnek néztek, mert nem tudtam szlovákul elmondani, hogy "magyarok a Duna mögé!", de éppen a Roma Önvédelmi Erők karjaiba futok, akik rasszistának néznek, mert tele vagyok fehér hóval és nem tudok alibit igazolni a nagycsécsi támadás éjszakájára, de még időben kiszabadítanak az Alkotmányos Köztársasági Véderő szoclib harcosai, de csak azért, hogy kihallgassanak, mint megbízhatatlan kormányellenes felforgatót, aki nem harcol e az országot a romlásba döntő jobboldali erők ellen.
De szerencsére még mielőtt túlzottan belemélyedtem volna ebbe az elméletbe közben rátaláltam a saját nyomaimra és kijutottam vissza a főútra, ahol már láttam, hol hibáztam: a lehajtott fejjel végzett sietős masírozásban egy utcával továbbmentem, ez a nagy fehérség megzavart.
Végre a jó irányban voltam, és hamarosan haza is értem, ott a nedves ruhadaraboktól megszabadultam, majd végleg helyrebillentettem a lelkiegyensúlyom egy jó forró szegfűszeges, mézes, narancsos, citromos teával.
Rumot inkább nem tettem bele, hátha véletlenül továbbálmodom az előbbi lidércnyomást.

Az előző részt a nyolcvanas évek elején a gimis élményekkel fejeztem be, még pár szót ehhez, de ez már tényleg unalmas kockafejű informatikusduma lesz leginkább, lapozz, ha nem bírod.

Számítástechnika tanárunk csak pár leckével járt előttünk, lévén matematikusként tanult ugyan nagygépes programozást, de az iskolaszámítógép-projectben a középiskoláknak juttatott HT-1080z gépek (melyek amúgy az ABC80-as amerikai gép klónjai voltak műszakilag) használata neki is teljesen új volt. Akkoriban még csak fakultáció néven futott a számítástechnika, és hamarosan kitűnt, kik azok, akik csak az újdonság miatt járnak, és kik lesznek a tényleges kemény mag. Én voltam az egyik. :)
Először még az „Ismerd meg a BASIC nyelvet” című jópofa könyvből tanulgattam. Ha jól emlékszem, az a könyv gyakorlatilag kézírással készült, nem gépi szedéssel.Az első hónapokban BASIC-ben megírt labirintus-játékomat még évek múlva is játszották a suliban. :) (Nem volt nagy szám, de akkoriban szórakoztató volt, karakterekből véletlenszerűen kiépített egy labirintust, amin egy villogó csillagot kellett végigvezetni, mérte az időt és az irányítási hibákat, ha valaki nekivezette a falnak, a kettőből csinált egy súlyozott pontszámot.)
Aztán fél év múlva, mikor már egyik barátommal messze elhagytuk a csoportot programozásban és a tanárnőnket is, csináltuk egy gonosz viccet szegénnyel. A HT-nek elég jó hanggenerátora volt, de csak gépi kódban lehetett hatékonyan programozni. Mi csináltunk egy kis programocskát, ami az StarWars R2-D2 hangjához hasonló véletlenszerű csipogásokat hallatott. Ezután lekapcsoltuk a gépet a tévéről, és visszacsomagoltuk a dobozába (mindig meg kellett tenni az óra befejeztével), de bekapcsolva, a 220-as kábelt elrejtettük a hátuljánál, miközben a gép fütyörészett-csipogott magában a dobozva zárva. Ezután lélekszakadva rohantunk a tanáriba, hogy „tanárnő, tanárnő, jöjjön gyorsan, valami történt a géppel, és nem tudjuk, mit csináljunk vele...”, szegény sietett velünk, és mikor meglátta-hallotta a bezárt dobozban összevissza füttyögő gépet elsápadt, összecsapta a kezét „jaj, gyerekek, mit csináltatok vele?!”, kétségbeesetten fogta a fejét, óvatosan megpróbált a kibontani a dobozból minden rosszra felkészülve, mi meg a röhögést visszafojtva, ártatlan-értetlen arccal bizonygattuk, hogy mi ugyan semmit, magától elkezdte csinálni, amikor bepakoltuk a dobozba... aztán nem bírtuk tovább, kipukkadt belőlünk a nevetés. Szerencsére jó fej volt, vette a lapot, és értékelte a programozási „bravúrt” is, csak azért szidott le minket kicsit, hogy így ráijesztettünk. :)
A suli után elsőre nem ment a felvételi a Kandóra, a helyi MÁV-hoz mentem dolgozni. Először az Építési Főnökség gépjárműdiagnosztikai műhelyében lettem „inas”, sepregettem, festegettem, ilyesmi, aztán részt vettem a diagnosztikában is. Ez többnyire a teherautók kötelező fékerőmérését jelentette, egy görgős padon mérték, mekkorát tud fékezni, és csak az volt az elfogadható, ha a végén blokkolt a kerék. Hja, az IFA, ZIL, Aro, stb. gépeken nem nagyon volt akkoriban ABS. :)
Ekkor ismertem meg a hidraulikus és pneumatikus fékrendszer mellett a szódás fékrendszert is. Történt egyszer, hogy az egyik sofőr hétvégére el akarta vinni maszekolni az IFÁ-t, de kellett hozzá ez a fékerővizsga tanúsítvány is. Viszont a fék nagyon harmatgyenge volt, sehogy se lehetett blokkolóra fékezni. Először azt csinálták, hogy leeresztették alaposan a gumikat. Nem használt. A műhelyfőnök megvakarta a fejét, kiköpött, majd intett, hogy „Janikám, kezdjük még egyszer, nyomd neki...!” azzal előkapta az asztal lába mellől a szódásszifont és jól odaspriccnizett a kerekek alá, és persze azok a nedves felületen már megcsúsztak, végre megvolt a diagram végén a szükséges lapos szakasz... :)
Azért ez a „munka” elég unalmas volt és a tudásomból ennél többre is futotta. Egyébként ezt az állást is ismeretségi alapon kaptam, később a „nagyfőnök” meghallotta, hogy a műhelyben vagyok, és miután szintén ismerte szüleimet, felajánlott egy jobban nekem való állást (nos, igen, ez így ment gyakran azokban az időkben): a cég teljes számítástechnikai eszközparkját nekem kellett kezelni: ez pedig egy Commodore C64 volt flopival és monitorral. Akkoriban kevés ember értett ott az ilyesmihez, ami nem is csoda, így nem is alibi-állás volt.
Átkerültem a Vontatási Főnökségre a mozdonyreszortosok közé (ők olyan mérnökök voltak, akik az egyes mozdonytípusokkal kapcsolatos munkákat irányították, felügyelték, illetve konkrétan végezték is).

Itt lettem afféle számítógépes mindenes, igazából nem volt sok komoly dolog, dokumentumokat irkáltunk és nyomtattunk néha, kisebb nyilvántartások csináltunk, írtam egy egyszerűbb szöveges „szolgálatképtelenségi” jelentéseket nyilvántartó programot. Kicsit megismertem és megszerettem a mozdonyok világát, utaztam sokat rajtuk, amikor a Műegyetemre beíratták a mérnökgárdát számítástechnikai alaptanfolyamra, sutyiban én is belógtam velük, mert nem nézték a létszámot sose, aztán végül az egyikük helyett én vizsgáztam le. :)
Akkor csináltam életem első „pénzes” maszek melóját. A MÁV vett egy videokamerát (Panasonic A2 ha jól rémlik... viszont érdekes módon semmit nem találtam róla a neten), normál kazettával működött, a felvevőt egy kis válltáskában adták külön hozzá. Sajnos mivel magánimporttal lehetett ilyeneket akkoriban behozni, csak angol nyelvű útmutatója volt, márpedig a cégnél még kevesen tudtak olyan szinten ott angolul, hogy használni tudták volna. Nekem valamivel jobban ment, így jelentkeztem, hogy lefordítom, elég sok szótárazás árán sikerült is.
Mivel akkortájt nem volt DTP még (legalábbis C64-re, leszámítva némi üdvözlőkártya-készítőt), egyszerű szövegszerkesztővel megírtam, lefénymásoltam az eredetit, kivagdostam belőle az ábrákat, és kézzel beragasztgattam a leporellóra 9 tűs mátrixnyomtatóval nyomtatott, svéd ékezeteket használó szövegbe. :)
Akkoriban a Simon's BASIC volt a menő a C64-en, az eredetihez képest alaposan kibővített BASIC nyelv. Nagyon büszke voltam magamra, mikor annak ellenére, hogy a leírása szerint nem lehet benne többszólamú zenét programozni, sikerült megoldanom egy háromszólamú kis csembalódallamot. :)
A következő nyáron ismét felvételiztem, egy pont híján nem a Kandóra, hanem a kecskeméti GAMF-ra kerültem be.
Ott számítógépes szempontból "menőnek" számítottam, nem mintha akkor spíler lettem volna, de elég nagy tapasztalattal rendelkeztem a többiekhez képest, még talán hárman voltunk ott egész jók a csoportból. Természetesen az akkori oktatás ezen a téren elég minimumszinten volt, R10-es nagygépen csináltunk primitív FORTRAN programocskákat. Hamar kialakult a rangsor, és a féléves vizsga ZH-nál már egy héttel előtte lefoglalták a helyeket mellettem mindkét oldalon a gyengébben teljesítők. Mivel áldott jó szívem van, én is felkészültem, A4-es papír negyedének méretére vágott cetlikkel és dupla indigóval, a vizsgafeladatokat ezen írtam meg két plusz példányban, majd picire összehajtogatva jobbra-balra küldözgettem azzal a megjegyzéssel, hogy legalább a változók neveit írják át benne... :)

Néha elcsodálkozom, hogy is működik az emberi agy (már akinek működik) :)

Annak az apropóján jutottam erre, ami tegnap éjjel esett meg az elalvás korai fázisában, mikor még nem alszik az ember, de a tudatos felszín már félig kikapcsolt, viszont még képes emlékezni arra, ami akkor történt. Ez lenne az alfa állapot? Nem tudom, kicsit képzetlen vagyok benne...

Lényeg, hogy egyszer csak felébredtem teljesen, és valamiért az dörömbölt a gondolataimban, hogy „megvesztegethetetlen tatabányai pap”.(??!)

Amiért említésre méltónak találom, az a tény, hogy halvány fogalmam sincs ez honnan került elő, ugyanis semmi nem köt Tatabányához, nem is tudom, talán kétszer jártam ott életemben, nem rémlik semmi ezzel kapcsolatos hír az utóbbi időből sem.
Papokkal szintén nincs dolgom, de erre még lehet valami apropó, mivel nemrég a magyarországi koreaiak keresztény istentiszteletéről hallottam angolul, de nem emlékszem, hogy konkrétan a pap szó megjelent volna.
De mitől lesz egy pap megvesztegethetetlen, egyáltalán, minek jönnek az öntudat határán ilyen nyelvtörő szavak? :)

És nem ez az egyetlen eset, rendszeresen előfordul, elsősorban mikor autóban utazom délutánonként fáradtan a napi munkától és gyakran el-elbóbiskolok ilyenkor (nem én vezetek) :). 
Pár perc után többnyire arra riadtam fel, hogy valami egetverő bődületes baromságnak tűnő rövid sztorik vagy egyszerűen ilyen megmagyarázhatatlannak tűnő fogalmak lüktetnek nagyon erősen bennem. Jó lenne tudni, honnan kerülnek elő...