Juteszembe, Nigéria.

Háromszor voltam ott, munka miatt persze.
Tudom, nem szabadna őket a mi normáink szerint megítélni, hiszen ott teljesen más feltételek és szokások vannak, de nehéz teljesen elvonatkoztatni.
Azt elöljáróban el kell ismernem, hogy emberileg kedvesek és barátságosak voltak, akikkel találkoztam ott. De a munka...

Kezdve azzal, hogy évekkel a kiutazásom előtt kötöttük meg a szerződést, mi le is szállítottuk a berendezéseket és a kellékanyagot. Csak éppen az üzem nem lett kész, pár évet húzódott az átadás. Addig a cuccokat egy klimatizálás nélküli raktárban tárolták.
Jót tett nekik, a vegyszerek mehettek a csatornába (nem tudom, volt-e nekik veszélyeshulladék-ártalmatlanítójuk), a továbbító gumihenger ragacsossá vált, betekertettem ScotchTape ragasztószalaggal, azzal elment addig, amíg tudtunk egy újat szerezni nekik.

Katonák által őrzött vendégházban laktunk, szögesdrót mögött. Igaz, a fővárosban, Abujában általánost volt, hogy a gazdagabbak lakóparkjai többméteres falak, szögesdrót és őrtornyok mögött rejtőztek. Ez azért már elmond valamit az állapotokról, még ha ottlétem alatt nekem teljesen békésnek is tűnt minden.
Amúgy Abuja egy mesterséges főváros, Lagos lenne a legfrekventáltabb hely, de Abuja az ország mértani közepe táján van, ezért választották, igen gyér a népsűrűség, rengeteg a lakatlan terület, sok az új építkezés.
Egyébként néhol érdekesen merész építészetük van, például a védelmi minisztérium épülete egy hajót formáz...
























Na, tehát a vendégház. Az őrző katonák kulturáltak voltak, nem szartak az útra ahol éppen rájuk jött a szükség, mint a járókelők, hanem saját szolgálati bilijük volt. (Bocs, tudom, hogy ez most úgy tűnik, hogy a fehér európai felsőbbrendűségével beszélek róluk, és lehet, hogy akaratlanul van is bennem ilyesmi, de ez tényleg így volt.)
Az állami céget, ahol dolgoztunk, szintén katonák őrizték, de mi mindig ellenőrzés nélkül hajtottunk be, azt mondták "your face is your pass", na igen, nem sok fehér dolgozott náluk akkor.
Egyébként egy brit cég volt a fővállalkozó, mi pedig egy alrendszert szállítottunk. Ők építették a teljes üzemet.
Az infrastruktúra kicsit esetleges volt, víz, elektromosság, telefon hol működött, hol nem. Internet modemmel, a fentiek után el lehet képzelni, milyen megbízhatósággal.
Volt tartalék generátoruk, három, ebből kettő már a beüzemelésétől fogva rossz. De a karbantartók nagyon vidám emberek voltak, nem stresszelték magukat nagyon ettől. Úgy általában derűs, laza emberek, szeretnek énekelni, táncolni, szeretik a szép, színes ruhákat.
Az egyik nap kellett volna küldenem egy faxot haza. A cégnél esélytelen volt, csak az igazgatósági épületben volt egy készülék, ott pedig vagy nem értettek hozzá, vagy nem volt vonal, lényeg, hogy nem ment. Visszaküldtek a vendégházban mert annak az irodájában is volt egy készülék, azonban senki nem volt a vendégházban.
Erre elmentünk keresni egy "business centert", ez kb. úgy nézett ki, mint nálunk a 70-es években Dombóváron a MÉH-telep irodája, ahol átvették az úttörők által beszállított újságkötegeket.
Körülötte az utcán egyéni vállalkozók üzleti parkja, igazolványkép készítés (bebújós, favázas box-kamera), szövegszerkesztés (30-40 éves mechanikus írógéppel, egy napernyő alatt), reklámfelirat készítés (ollóval kivágás öntapadós fóliából).
Először egy kommunikációs centrummal próbálkoztunk, ahol volt fénymásoló, fax, internet, a megbízható üzemelést kis benzinmotoros generátor biztosította, de sajnos csak helyi vonaluk volt.
A bizniszcenterben végre akadt egy nemzetközileg is használható fax, itt feliratkoztunk a várólistára (kockás füzet), majd vártunk. Alig fél óra múlva sorra kerültünk, és elküldhettük a faxot.

Sokat beszélgettem a helyiekkel, miért van szerintük, hogy a nigériaiak ennyire meghatározó szerepet játszanak az internetes csalásokban, elvégre egyik legismertebb fajtáját ennek a műfajnak konkrétan róluk nevezték el.
A következő okokat sorolta:
- Az angol hivatalos nyelv, így sokan egész jól beszélik.
- Az oktatás színvonal nem egész jó (elírtam)
- A diplomások nagy része nehezen talál munkát
- Értenek az internethez
- A csalások haszonélvezői és koordinátorai gyakran állami tisztviselők, sőt rendőrök

Egyébként is iszonyú a korrupció és a nepotizmus. Az országnak nem kéne szükségszerűen szegénynek lenni, hiszen elég jelentős olajbevételeik vannak, csak éppen ezt nagyrészt zsebre vágják a különböző vállalatok és a velük lepaktált politikusok.
A személyi kultusz náluk új értelmezést nyer. Szoktam nézegetni a helyi újságokat. Az egy dolog, hogy a nyomtatási minőség egy nagyságrenddel elmarad a mieinktől, végül is nem biztos, hogy kell ennél jobb ott, majd idővel.
De a hirdetések... nos, a hirdetések, teljes oldalt kitevő, színes, néha akár kétoldalas hirdetések, arról szóltak, hogy az állami tisztviselők, nagyvállalatok, az egyes szövetségi államok vezetői és mindenféle szervezetek fejesei egymást köszöntgették születésnapjuk, díszdoktorrá avatásuk, vagy éppen vezetővé válásuk x-edik évfordulóján, feltehetően állami pénzen, felsorolva az illető összes címzését, tisztségét, stb.
Micsoda értelmetlen és pazarló hülyeség egymás seggét nyalni nyilvánosan a médiában...

Nemrég Bangkokba kellett utaznom dolgozni. Nagyon rég jártam ott utoljára, talán 10 éve lehetett, akkor úgy emlékszem, 5 perc alatt vízumhoz jutottam a reptéren, talán automatából lehetett megvenni, és úgy 15 dollár körül lehetett maximum.
Ehhez képest most 25 dollár és másfél órás agyzsibbasztó macera után sikerült hozzájutnom.
Először is, az új bangkoki reptér pocsék, úgy értem, az információs rendszere nagyon rossz, ritkán és rosszul elhelyezett, nem ártana tanulniuk a Seoul Incheon-tól, ahol mintaszerűen jó az eligazítás.
Kezdve azzal, hogy ha át kell szállni (már többször előfordult velem) általában a reptér középső részére érkezik meg az ember, ahol semmiféle tábla nincs, ami jelezné, hogy az induló járatok mikor és honnan mennek. Mivel transfer desk csak az egész közel fél kilométeres épület két végében van, 50% az esély rá, hogy épp abba a végébe megyek a transferhez, amelyik vége felől majd az indulás is lesz. Nos, ez eddig 4 esetből egyszer jött össze, Minden más esetben utána végig kell rohanni az egész reptéren, tehát minimum másfélszer teszi meg az ember az utat, persze a repülőjegy kiadásánál ezzel nem törődnek, szerintük másfél óra bőven elég erre, pedig a a valóságban még sose volt, hogy ne legalább 10-15 perc késéssel érkezzünk meg (amire még rátesz egy lapáttal, hogy nem "csőre álltunk", hanem busszal vittek a terminálhoz minket), minden esetben épp csak elértem, már javában folyt a beszállítás.
Vissza a vízumhoz.
Alapvetően nem értem, hogy olyan országban, ahol a turizmus kulcsfontosságú ágazat, miért próbálják meg látványosan megnehezíteni a bejutást? Mert nem hinném, hogy a közhelyszerűen sokat hangoztatott pedofil-turizmus csökkentésén éppen ez segítene...
Először is, amikor megérkeztem a vízumosztó hatósághoz, a falra kiplakátolt eligazító tábla nem volt számomra egyértelmű angolsággal megfogalmazva, persze ez lehet az én hiányosságom is, de egyrészt 11 éve utazom rendszeresen évente 10-15 alkalommal, másrészt magam is gyakran olvasok és írok is angol nyelvű műszaki leírásokat, eléggé véremben van a szabatos, egyértelmű fogalmazásra való törekvés olyankor.
Tehát a leírás szerint a következők kellenek hozzá
- fénykép (persze nem volt nálam)
- kitöltött belépési nyilatkozat (helyben adják)
- kitöltött vízumkérő lap (helyben adják)
- a visszafelé utazáshoz szükséges jegy másolata (és mi van, ha e-ticket, amit nem nyomtattam ki, mert nem muszáj, mert például a telefonomon látható a kódja?)
- 1000 baht (természetesen ez se volt)

Valahol úgy 20 méterre láttam egy pénzváltót, gyorsan odatrappoltam, beváltottam egy csomó pénzt, aztán megláttam nem messze az igazolványkép készítő automatát is, amit egy helyi dolgozó üzemeltetett, 200 baht egy sorozat fotó, persze számla nincs. (Mellesleg biztos nagy versengés folyt ezért a pénzváltó helyért és fotókioszkért, garantált meggazdagodás...)
A fénykép és a pénz birtokában visszavágtattam, felszedtem a papírokat és elkezdtem kitöltögetni, majd kerestem, hol lehet sorszámot kapni. Nem találtam. Láttam, elég sokan őgyelegtek ott szintén tanácstalanul. Valamelyik, a fülkéjéből éppen kilépő egyenruhás hölgyet megkérdeztem, aki arra az asztalra mutogatott, ahonnan a vízumkérő lapot vettem. De hát ott nincs senki, így én... ő csak egyre mutogatott arra az asztalra, és bosszúsan mondott valamit anyanyelvén, majd bevágta az ajtót.
Ettől sokkal okosabb nem lettem, próbáltam a többieket figyelni (vagy 100 ember csoportosult arra vízumra várva) de nem igazán láttam semmi bíztatót. Aztán úgy negyed óra múlva előkerült egy egyenruhás hölgy, aki elkezdte a sorszámbélyegzőt rápecsételni a lapokra, persze azonnal tülekedés támadt, amolyan tipikus balkáni-ázsia stílusban nyomult mindenki egymás  hegyén-hátán mielőbb sorszámhoz jutni, én sajnos nem vagyok kellően erőszakos taposó az ilyen tülekedésekben, így elég hátra maradtam, ráadásul a szigorú kis hölgy nem is adott azonnal, mert valamelyik rubrikát elfelejtettem kitölteni (mondjuk nem értem, ennek mi köze a sorszámhoz), de sebaj, hátamon a hátizsák, vállamon a notebooktáska, bal kezemben az útlevél, a pénz, a papírok, jobb kezemeben a toll, csak kétszer ejtettem le valamit, míg sikerült a tömegben kitöltenem a kimaradt mezőt, akkor végre nagy kegyesen adott egy sorszámot, sőt, mivel a repülőjegyről is kellett egy másolat, azt is megcsinálta ingyen és bérmentve, ez volt az első és egyetlen pozitív tapasztatalt az egész eljárás alatt.
A sorszám birtokában egy másik pulthoz szivárgott a tömeg, és úgy tűnt, sorszámtól függetlenül az "erősebb kutya partot mos" elve alapján lehet megkapni a szükséges pecséteket, amivel a következő pecsételőállomáshoz lehet járulni.
Hát próbáltam én is ott nyomulni, a 100 emberre egy ügyintéző jutott egyébként, a sorszám kb. 2.-3 percenként ugrott egyet, de ettől függetlenül tucatnyian zajongtak ott a papírjaikat lobogtatva. Egyszer csak érkezett egy egyenruhás pasi, aki besegíteni látszott, nagy szerencsémre odaintett, és rányomott néhány pecsétet a papírjaimra, mikor megkérdeztem, ezzel rendben is vagyunk, intett, hogy mehetek a következő pecsételős pulthoz.
Mentem is nagy boldogan, ott is ácsorogtam vagy 20 percet,  végre sorra kerültem, de az egyenruhás domina ingerülten visszaküldött, hogy miért nem vártam meg a másik pultnál a sorszámomat, mert nincs lepecsételve. De mondom, lepecsételte a kollégája (mutattam), és ide küldött. Nem, nem, menjek vissza és várjak a sorszámomra. Nem értettem, aztán páran a sorból angolul megmagyarázták, hogy mindegy, menjek csak vissza, nem számít, hogy egyszer már lepecsételték, akkor is neki van igaza...
Hát visszamentem. Még vagy 20-an voltak előttem a sorszám alapján. Legalább le lehetett ülni, míg várt az ember. Más kérdés, hogy a sorszámot egyedül a pultra tette monitoron lehetett látni, amit az ott álló emberek tökéletesen eltakartak, más kijelző nem volt, de még hangjelzés sem, ami jelezné a sorszám ugrását, így aki nem akart lemaradni, az már jóval előre oda kellett álljon, hogy lássa a monitort.
végre sorra kerültem, megkaptam még egy pecsétet, azzal megint visszamentem az előbbi sárkányladyhez, aki végre elégedett volt a pecsétjeim számával, és kegyesen megengedte,. hogy befizessem az 1000 bahtot és mehessek isten hírével az útlevél-ellenőrzéshez.
Fellélegezve, megkönnyebbülten mentem oda, alig álltak előttem, de jókedvemet hamarosan letörte az útlevélvizsgáló tisztet, aki fejét csóválva visszaküldött az előző állomásra, kissé már kétségbeesetten kérdeztem, most mi a baj, erre szigorúan böködte az egyik papír alján a tizedik pecsét alatt a helyet, hogy hiányzik a dátum... (bazdmeg, gondoltam, van dátumbélyegződ, nem tudnád te odaütni???)
Kezdődő idegbaj jeleit mutatva, az összes thai bevándorlási tisztviselő felmenőit sűrűn emlegetve visszarohantam, és kétségbeesetten mutogattam a pult oldalánál a sárkányladynek, akivel már kétszer volt szerencsém találkozni, hogy visszaküldtek, mert hiányzik még egy pecsét... bosszúsan nézett, majd kelletlenül ráütötte a dátumbélyegzőt.
Fohászkodtam, hogy végre minden rendben legyen, persze közben az útlevélvizsgálatnál szépen összegyűlt a tömeg, lassan, de gond nélkül átjutottam végül... másfél óra időveszteség és sok értelmetlen bosszúság árán.
A következő dolgokat nem értem csak:

• miért nem lehet az érkezéshez kitenni pár monitort, melyeken látszanának, hogy az induló járatokat melyik gate-nél lehet elérni?
• miért nem tesznek fel érintőképernyős terminált (mint például Frankfurtban sok helyen), ahol lehetne tájékozódni? Ez amúgy egy gigantikus és csilivili reptér, nem hiszem, hogy hogy épp ezen kellene spórolni...
• miért kell annyi papírt kitölteni ugyanazokkal az információkkal, miért nem lehet egy papírral megoldani mindezt (mondjuk ez máshol is felmerült bennem)
• miért egy ember foglalkozik 100 vízumkérővel?
• miért kell 3 helyen sorban állni a vízumhoz (és nem számítottam ide a pénzváltót meg a fotóst)?
• miért kell tucatnyi bélyegző?
• miért nincs normális automata sorszámhúzás, mint a bankokban vagy a nagyobb ügyfélszolgálatoknál, persze ehhez megfelelő magasan elhelyezett, jól látható sorszámkijelzővel és hangjelzéses léptetéssel?

Itt valakik iszonyúan nem értenek hozzá, hogy kéne bánni az emberekkel és milyen egy használható rendszer és/vagy nagyon le lettek fizetve, hogy ilyen béna rendszert üzemeltethetnek.
Sajnos vélhetőleg mindkettő, későbbi tapasztalataim a thai kormánnyal való bármiféle együttműködést illetően meggyőztek róla, hogy többnyire fafejű, hozzá nem értő, végletekig önérzetes, rendíthetetlen bürokraták, akiknél csak a megfelelő rokoni-baráti kapcsolatokkal  lehet bármit is elérni. :( De még akkor is irtóznak attól, hogy bármiféle határozott írásbeli állásfoglalást kiadjanak.
Egy dolgot mindenesetre sikerült elérniük: semmi kedvem nincs ebbe az országba még egyszer belépni, főleg magáncélból.

Persze mindez elkerülhető lett volna, ha itthon szerzem be a vízumot, csakhogy erre nem volt idő, mert kedden szóltak, hogy szerdán mennem kell. Ráadásul a cégnél eddig általában figyelmeztettek, ha valami ilyen macera várható, most nem mondta senki. De jó tapasztalat volt...