Milyen fura ez a dolog, ha vesz az ember olyasmit, aminek egyedinek, testre szabottnak kéne lennie, de persze nem az, mert azt kevesen tudják megfizetni. Viszont a konfekciótermék ritkán jó mindenkire, pedig sokáig használjuk és alapvető része az életünknek.
Abból az apropóból írom ezt, hogy sajog a sarkam. Ugyanis feltörte a cipő. A cipő nem valami gagyi kínai, hanem egy Camel Active, vélhetően eredeti, ugyanis egy ún. department store-ban vettem Kuala Lumpurban, és itt talán mégsem árulnak hamisított kínai cuccokat.
Mielőtt bárki elkerekítené, hogy micsoda sznob vagyok, hogy pont egy Camel Active cipő kell nekem, előrebocsátom, hogy ez az első Camel Active cipő az életemben, és más márkás cipőből is – amióta saját magam választhatok, úgy 33 éve – ez talán az ötödik márkásabb cipőm.
Eddig nagyjából azt tapasztaltam, hogy az ismeretlen cipő is lehet jó, de a márkásnál általában valószínűbb, hogy jobb és tovább tart. A csúcsot az első minszki utamra vásárolt vízhatlan bakancs jelentette, melyet 12 éve vettem, és közel 10 évet kiszolgált, a végére már igen szakadt volt, de havat lapátolni még mindig kiváló, igaz, nem Marc volt, de legalább a Gore-tex-hez hasonló (talán Aquatex?) rétegű.
És mivel éppen a department store (nem tudom, milyen jó magyar kifejezés lenne rá) születésnapján bizonyos cipők 30-50%-kal olcsóbbak voltak a magyarnál amúgy is alacsonyabb árukhoz képest is, gondoltam, kihasználom a lehetőséget, és lesz egy hosszú időre jó cipőm.
És itt az örök dilemma: hogy lehet már 5 percnyi, szűk pár méteres járkálás után eldönteni, hogy egy cipő egész nap viseletre mennyire kényelmes? Na jó, néha szinte biztosra érezhető, például a nemrég választott sportcipőnél – bár ott is a használat közben derült ki, hogy kicsit melegebb, mint vártam.
De az utcai bőrcipőknél általában van egy bejáratódási időszak, amíg puhul a bőr, megtörik kicsit... no de mennyire? Mi az a kényelmetlenségi szint, amire még azt mondhatja az ember, hogy nem baj, majd bejáratódik, és mi az, amivel már azt kockáztatja, hogy sose érzi jól magát benne?
Ezt a cipőt 4 napja hordom, és ma volt először, hogy feltörte a sarkam, ráadásul még napközben kényelmetlenül szorosnak is éreztem, járás közben pedig a rüszt és lábujjak közti rész, mely lépéskor hajlik, fájdalmasan nyomja mindig a lábfejem. Pedig a boltban egész jónak tűnt...
És lehet mondani, hogy jaj, milyen komoly problémáid vannak, nincs jobb dolgod, mint a cipőddel foglalkozni, de ne feledjük, hogy ez a cipő például napi 10-12 órát is az ember lábán lehet, néha kilométereket kell benne járkálni, és nagyon nem mindegy, hogy milyen érzés viselni, az a jó, ha az ember észre se veszi, hogy rajta van...
Aztán ott van az ágy problémája. Ez talán még lényegesebb, mint a cipő, hiszen egy cipő átlagban 2-3, ha nagyon jó akár 5 évig hordható manapság, de egy ágyat azért ennek minimum két-háromszorosára venne az ember.
És hogyan? Úgy hogy, pár percig rajta fekszik a boltban, ami semmire nem elég. A pár percre kényelmesnek tűnő, de mégse megfelelő ágy/ágyrács/matrac kombináció egy éjszakás fekvés után lehet, hogy reggelre elmerevedett, begörcsölt hátizmokat, derekat, nyakat, fejfájást okozhat. Hosszú távon pedig krónikus panaszokkal is járhat.
Eddig egy elérhető áru matracokat forgalmazó cégnél láttam, hogy kaució ellenében el lehetett hozni a biomatracot egy hétre kipróbálásra. Hasonló lehetőség van egy svéd felső kategóriás forgalmazónál, de ott egy ágy félmilliónál kezdődik, és ez a legegyszerűbb, belépő szintű modell. Mondjuk nem csoda, a svéd királyi családnak már időtlen idők óta ők a szállítói.
A saját ágyamhoz a matracot én is ilyen 10 perces próbaidő után vettem annak idején - nem is vált be. Pedig nem volt olcsó, de az ember nem cserélgethet a matracát meg az ágyát évente... :(
Úgyszintén a párna. Milyen legyen, kicsi, nagy, puha, kemény, henger, anatómia, emlékező, bio-töltelékes, szivacs, gyapjú, stb.?
Ez a dolog szintén napi aktualitást kap, mivel mostanában minden reggel koponyarepesztő nyak- és fejfájással ébredek és hiába próbálok újabb és újabb párnákat, nem sok javulás van.
Ja és igen, sokszor az ágyat és a párnát se választja az ember, én az utazásaim miatt néha hónapokon át többet alszom szállodai ágyakban, mint otthon (ami mellesleg bérelt lakás, szintén nem általam választott ággyal).
De vegyünk csak egyszerűbb, kevésbé alapvető fontosságú dolgokat. Ha veszek egy fejhallgatót, elég ritka, hogy alkalmam nyílik kipróbálni, persze talán a felső kategóriás termékeknél ez lehet, de mondjuk a 30e Ft alatti tartományban aligha. Pedig bizony sokat számít, mind a hangminőség, mind a komfort. Én mondjuk rengeteget hallgatok zenét, útközben munkahelyre és vissza, valamint minden utazásomon, melyek többnyire 15-20 órásak. Ilyenkor akár pár óra után is már kényelmetlenül nyomni tud, feszít, stb.
De vegyünk valami mást, például a háztartási gépeket. A legtöbb esetben amikor megvesz az ember egy porszívót, aligha győződhet meg a valódi használati tulajdonságairól, nagyon ritka, hogy „valós körülményeket” szimulálva próbálhatná ki, már az is nagy dolog a műszaki áruházakban, ha egyáltalán engedik bekapcsolni.
Nem tudom, mással hányszor fordul elő, hogy a kipróbálás lehetőségének hiánya(vagy elégtelen lehetősége) miatt később kellett rájönnie, hogy amit megvett, az nem olyan, aminek elképzelte – és mivel csak a bontatlan csomagolású, használatba nem vett terméket lehet visszacserélni, utána már fújhatja.
Persze megértem, hogy cipőt, ágyat, párnát nem igazán lehet nagyon próbálgatni, főleg higiéniai okokból, illetve (és ez már a többi termékre még inkább igaz) a forgalmazónak se forrása nincs mindenből próbapéldányt tartani, se érdekében nem áll.
Egyrészt jó magyar szokás szerint tönkretennék, ellopnák, stb. Másrészt: minek, megvesszük mi ezt úgyis. Aztán bánhatjuk.
Főleg, ha már ilyen vén kripli az ember, és egyre inkább a saját nyavalyái foglalkoztatják...

Megöltek 2 embert. Házukra Molotov-koktélt dobtak, majd a felriadt menekülőket lelőtték (állítólag sörétes puskával). Egy másik házra is benzines palackot dobtak és rálőttek, ott nem esett sérülés.
Amiért ez kicsit kiemelkedik a hétköznapi bűnesetek közül, a tény, hogy az áldozatok romák voltak.

Következő variációk lesznek majd az esettel kapcsolatban, attól függően, ki milyen táborban van:

1. Ártatlan emberek aljas, rasszista, fasiszta, Klu-klux-kános jellegű kivégzése, egyértelműen cigánygyűlölet miatt. (Szoclib/jogvédő verzió)
2. Roma bűnözőcsoportok egymás közti leszámolása, sima köztörvényes ügy, de felhasználható politikai célra. (Mérsékelt nemzeti verzió).
3. Aljas, komcsi/cigó provokáció, mellyel a becsületes nemzeti oldalt akarják ellehetetleníteni és kriminalizálni, ugyanakkor nem kár értük. (Radikális nemzeti verzió).

Remélem, legfeljebb a második bizonyulhat igaznak.
Ha nem, abból nagy bajok lesznek, mert ez már túllépett egy olyan határt, amit nem volna szabad, ez előre megfontolt, megtervezet mészárlás volt.

Új információ: úgy tűnik, uzsorás leszámolás volt mégis... ez se öröm, de inkább ez, mint a rasszista gyilkolászás.

A másik:

Dunaszerdahelyen egy helyi (tehát nem magyar-szlovák) meccsen magyar szurkolókat brutálisan megvertek a szlovák rendőrök. Állítólag a magyar szurkolók békésen szurkoltak és nem tettek semmi olyat, ami indokolta volna a véres attakot.
Mondjuk az tény, hogy Nagy-Magyarország zászlós, "Voltunk-vagyunk-leszünk" feliratos transzparenses szurkolás volt, persze békésen.
Ez kb. olyan, mintha a gyerek egy vadállat szőrét cibálná az állatkertben. Nem támadás, de ha idegesítik, odakap.
Oké, nyilván nem volt indokolt, hogy így összeverjék őket. De azért gondoljunk bele, ez provokáció volt. És ahogy a képeket elnéztem, ugyanaz a kaliberű társaság volt, akik a tüntetéseken is balhéznak rendszeresen... magyarul a futballhuligánok, melyek szorosan összenőttek mára a radikális jobboldallal, legalábbis olyan értelemben, hogy ők végzik a piszkos munkát nekik, még ha ezt hivatalosan többnyire tagadják is az illetékesek...

Kedvenc ifjúsági mozgalmam reagálása:

"Felhívás felkelésre!

November 3-án, hétfőn 18 órakor demonstráció a budapesti szlovák nagykövetség előtt.

A szlovák megszálló hatalom és a szlovák soviniszták átléptek egy határt 2008. november 1-jén Dunaszerdahelyen. Ez nyílt hadüzenet, ezért felkelésre szólítunk fel minden magyart a világon! Magyarok vérét ontották Felvidéken, ezért vérbosszút állunk! Félre kell tennünk most minden kisstílű vitát, ellenségeskedést és összefogva, együtt kell mozdulnunk, ezért várunk minden szervezetet hétfőn (november 3-án) 18 órakor a budapesti szlovák nagykövetség előtti demonstrációra!"

Öööö... ezt úgy értsem, hogy akkor most mindenki kapjon kapára-kaszára és rohanjon neki a szomszéd országnak? Úgy tudtam eddig, hogy az ilyen vérbosszúzás leginkább roma szokás volt...
Vagy esetleg a Magyar Honvédség indítson támadást a dunaszerdahelyi rendőrség ellen?
Mi ez a hadüzenet dolog? Az, hogy megvertek egy csapat futballhuligánt, akik szándékosan provokatívan demonstráltak olyasmiben, amihez köze nem volt a futballhoz?
Természetesen a dolgot ki kell vizsgáltatni és követelni kell, hogy a szlovákok átadjanak minden információt... 
Valóban érezhetően magyarellenes politika lehetett a háttérben, de azért az áldozatok se ártatlanak báránykák voltak ebben a dologban.

A magyarellenesség miatt minden lehetséges módon tiltakozni kell, de a futballhuligánok meg számoljanak vele, hogy ha beszólnak a szomszédnak, az odacsap.

A zászlóégetés azonban megint egy olyan lépés ezen az úton, ami szintén csak az elfajuláshoz vezethet... :(

Örülök, hogy nagyon pozitív tapasztalatról számolhatok be a MÁV kapcsán.

Délután három körül jutott eszembe, hogy el kéne utazni Dombóvárra. Nosza, fel az internetre és ELVIRA segítségével kinéztem, mikor megy Intercity, ötkor volt is egy, meg másnapra valamivel öt előtt visszafelé is.
Meglepve láttam az online jegyvásárlási lehetőséget, gondoltam is, ezt nem hagyhatom ki, úgyis elég szűken jönnék ki időből, ha még jegyet is kell vennem.
És lássatok csodát, működött is a hitelkártyás fizetés!
Aztán uccu, fel a buszra, majd a villamosra, negyed órával indulás előtt értem a Délibe, otthon a kapott kódot előzőleg lefényképeztem a mobillal, a pályaudvaron csak bepötyögtem az automatába, és 10 másodpercen belül a kezembe voltak a jegyek.
Le a kalappal, ennek így kell működni ma Európában. Sőt, Koreában is csak annyival egyszerűbb, hogy ott még nyomtatni sem kell, mert a kódot ellenőrzi a kalauz egy kis kézi számítógéppel.

Ráadásul a vonat is csak pár percet késett, az egyetlen aprócska dolog, amin fennakadhatok, az a hőmérséklet volt, mikor fűtöttek, túl meleg, mikor nem, akkor meg húzott be a hideg, de nem vészes, mert egy kabát leszigetelte rendesen. :)

Érdekes volt a taxizás Kuala Lumpuban.

A belvárosi Hotel Istana-ból minden reggel taxival kellett kimenni a Bukit Jalil-beli Technology Parkba. Szerda reggel megállapodtunk az akkor engem elvivő taxissal, hogy minden nap ugyanebben az időben fix 30 ringgitért elvisz (ez kb. 1800 Ft, baromi olcsó, ahhoz képest, hogy milyen messze van, persze náluk a benzint és a mi árunk harmadáért mérik).
A második nap még rendben volt, de a harmadik nap hiába vártam. 20 perc után rendeltem egy másik taxit. Közben Kane rákérdezett az előző taxisnál, hogy mi a bánatot csinált, állítólag rossz volt a kocsija. Mindenesetre megpróbáltunk megállapodni az újabb taxissal, aki szintén elvállalta, hogy fix áron minden reggel eljön és elvisz.
Mindjárt hétfő reggel ő sem jött. Állítólag elaludt. Aztán kedden se jött. Mikor felhívtam Kane-t, hogy tud-e valamit az emberünkről, megpróbálta elérni, de amaz nem vette fel a telefont.
Én nem értem ezt, tényleg. Van egy fix, biztos fuvarja, egy hétre előre, mégse foglalkozik vele. Még azt is megértem, hogy közbejöhet neki valami, de az ég szerelmére, miért nem szól? Tudta Kane telefonszámát... Tudom, megszokhattam volna már az Ázsia ezen a részén töltött útjaim alkalmával, hogy itt mások a szokások, de azért zavart, mert az én időmet vesztegette...
Érdekes módon az a taxis, aki minden nap visszavitt a cégtől a hotelbe, tudott pontos lenni. Ő Jason, egy disztingvált, ötvenes kínai úr, igen széles műveltséggel, kiváló angoltudással, nagyon jókat beszélgettünk a környezetvédelmi problémáktól kezdve a magyarság eredetén át a helyi kormány olajjövedelem-elosztási politikáján keresztül a helyi nevezetességekig. El is kértem a mobilszámát, ha legközelebb erre járok, szívesen utazok megint vele.
Egyébként volt mindenféle náció a taxisaim közt, maláj, india, még egy fejkendős muszlim hölgy is, kicsit dundi, folyton kuncogós teremtés... érdekes módon, ha taxiszámlát kértem, többnyire biankó odaadták, azt ír rá az ember, amit akar... ezek szerint az adóhatóság náluk nem olyan rendőrség szerű erőszakszervezet, mint nálunk...
A képen látható indiai sofőr előrelátóan eltakarta a kilométerórát valamelyik india istenség vagy guru fotóival :)  Érdemes meg a kép jobb felső sarkában a műszerfalra szerelt minioltárt is megnézni, melyben az elefántfejű hindi istenség látható.

A taxik többnyire 10-15 éves maláj Proton gyártmányok, ahhoz képest meglepőren jó állapotban. Egyik sem valami luxusjárgány, bár az ülés bőr(műbőr?) volt mindben, de működnek és vélhetőleg olcsó a fenntartásuk.

A Malaysian Airlines állítólag elnyerte a Best Crew díjat, de nem lopta be magát a szívembe. Kezdve azzal, hogy a reptéren már a beszállás előtt a várakozásnál egyszer csak a hangosbemondó az én nevemet harsogta, hogy jelentkezzek ott, ahol a beszállókártyákat tépkedik.
Odamentem, erre az egyik egyenruhás elkéri a beszállókártyámnak a nálam maradt részét, majd flegmán ráfirkál tollal egy másik ülésszámot és közli, hogy megváltoztatták az ülésemet. Kérdem, mire föl és miért épp az enyémet? Azt mondja, nem tudja, kérdezem meg a másiktól. Kérdeztem, azt mondta, azért, mert egy család utazik együtt, és nem tudtak egymás mellett helyet kapni, ezért engem átraktak. Eléggé felment a pumpa, mert nagyon inkorrekt eljárásnak érzem az ilyet, hogy e megkérdezésem nélkül csak így sakkoznak velem. Mondtam, hogy legalább folyosói hely, mert én kifejezetten azt kértem. Nem az volt. Kértem, hogy oldja meg, mert én ragaszkodok hozzá, az nem az én problémám, hogy ők másoknak hogyan osztják a helyet. Talált is egy folyosóit.

Lehet, hogy ez most kukacoskodásnak tűnik, de az eljárás kimondottan nem utascentrikus módja nagyon felhúzott. Annál is inkább, mert ha megkérdik előtte, és elmondják, miért kéne átülnöm, minden további nélkül megtettem volna, mint ahogy legutóbb Belgrádból hazafelé a vonaton ugyanez előfordult és szó nélkül elcseréltem a hálófülkémet mással.

Aztán a másik a reggelinél volt már nem sokkal Frankfurt előtt. Elvileg reggelire omlett vagy hal volt a menü. Vacsorára éppen a halat választottam indulás után és nem volt jó, így egy porcikám se kívánta ismét, mire az osztogatás hozzám eljutott, a légikisasszony mondta, hogy már nincs omlett, kérdeztem, hogy biztos nem lehetne kapni, nemet mondott anélkül, hogy megnézte volna, úgyhogy nem kértem semmit inkább.
Közben a másik oldalról is jött a kajaosztós és láttam, hogy azoknál még van omlett, megkérdeztem a másikukat (történetesen egy férfi volt), hogy esetleg nem kaphatnék onnan egyet. Azt mondta, várjak egy kicsit, és 5 perc múlva megpróbál hozni. Hozott is. Ezt a csajszi is megtehette volna, ha igazán figyelmes akar lenni... nem nagy dolog, de mikor az ember több mint 10 órája kókadozik a turistaosztályon, fáradt, kimerült, akkor az ilyen apróság is sokat ront vagy javít a kedélyén.

Utólagos hozzáfűzés: ugyan nem kifejezetten KL-hez kapcsolódik, de mostani jelenség volt: egyre inkább kezdem megutálni a frankfurti repteret. Megérkeztem reggel 6:10-kor, a budapesti járatom 10:30-kor indult. Más reptereken van transfer desk, ahol ilyenkor kérhetek beszállókártyát, aztán mehetek isten hírével kóborolni a reptéren, vagy aludni.
De Frankfurtban ki kell menni, át az útlevélellenőrzésen, majd bejönni a check-in-hez, és megvárni, amíg kinyitnak, majd sorbaállni ugyanúgy, mint aki kintről jön be, holott elvileg én már végig be vagyok jelentkezve, a csomagom is közvetlenül Budapestre megy.
Ez így elég kényelmetlen, főleg, mert a check-in pultok előtti várórész sokkal kevésbé "komfortos", mint a belső, ahová viszont csak a beszállókártyával juthatok vissza, át a biztonsági ellenőrzésen.
Nem értem, miért így van ez náluk, eddig egy reptéren se tapasztaltam ezt a kényelmetlen procedúrét.

Vasárnap a maláj nemzeti múzeumban jártam, kis bepillantás nyílt a történelmükbe és a jelenükbe – és nemcsak abban az értelemben, ahogy ők ábrázolni akarták. Előrebocsátom, ez egy nagyon szubjektív és nem ellenőrzött tényekre alapuló beszámoló lesz, leginkább az én benyomásaim, illetve az itteniekkel való beszélgetéseken alapul.
A múzeum elég kicsi a miénkhez képest, és nem sok tárlat van benne. Az első a prehisztorikus korokkal kapcsolatos, volt ott a szokásos, kőeszköz, barlangrajz, koponya, és minden későbbi kellék, mondjuk az nem tetszett, hogy komplett feltárt sírokat is kiraktak a csontvázakkal.
Tudom, ez nyilván babona, de mindig pocsékul érzem magam egy ilyen kiállított holttest(maradvány) közelében, valahogy az az érzésem, hogy a lelke meglehetősen rosszallóan figyeli, hogy turistalátványosság lett. Az igazat megvallva, engem zavarna a tudat, hogy mondjuk pár száz év múlva unatkozó iskolások és szájtáti turisták bámulják a kiásott maradványaimat.
Annak idején az egyiptomi kiállításoknál a múmia-vitrinnél kifejezett feszültséget éreztem magamba, ami egy idő után annyira elviselhetetlenné vált, hogy ki kellett mennem abból a teremből.
Pedig igazából nem vagyok hívő típus, még ha azt nehezen is tudom elfogadni, hogy az ember csak puszta hús és bioelektromos inger keveréke.

No mindegy, most végül is nem erről akartam írni, ez csak mellékes megjegyzés volt.

A második tárlat a gyarmatosítási időkkel kezdődött – érdekes módon az, hogy mi történt a vaskorszak és a gyarmatosítás közt, homályba vész, nem nagyon találtam róla információt. Pedig érdekelt volna, főleg az, hogyan terjedt el itt az iszlám – de erre valahogy nem volt utalás.
A portugálok kezdték el a gyarmatosítást, elég sikeresen elfoglalva Malakkát és megtartva azt sokáig az ismétlődő visszafoglalási kísérletek ellenére. Igaz, a helyiek elég megosztottak lehettek, hiszen sokféle szultánság meg egyéb birodalom volt akkoriban errefelé, és haditechnikájuk eléggé elmaradt a portugálokétól.
Utánuk a hollandok vetettek szemet a környékre, el is foglalták aztán (ugye a Holland Kelet-Indiai Társaság), majd végül a britek einstandolták.
(Személyes megjegyzés ismét: így visszanézve, mindegyik nagy rabló társaság volt, persze akkoriban ez volt a társadalmi norma, hogy a fejlett keresztény társadalmak leigázták azokat, akik szerintük barbárok, fejletlenek és nem keresztények voltak, és rendelkeztek olyan nyersanyagokkal [rabszolgává tehető helyi lakosok, termények, fűszerek, ércek], melyek nekik jobban kellettek. Persze ha belegondolunk, az USA ma is nagyjából ugyanezt műveli éppen... Attól függően ki és mikor csinálja, ezt hívhatják gyarmatosításnak, emberiség ellenes bűntettnek, népirtásnak vagy éppen béketeremtésnek.)

Persze a britek nem csak lerabolták őket, azért fejlődésben is szerepet játszottak, már ami a nyugati típusú civilizálást jelenti. Vasút, egészségügy, közigazgatás, oktatás – mint Indiában, ezeket nyilván itt is elég hatékonyan építettek ki. Akár a rómaiak Brian életében: mert mit is adtak Júdeának a rómaiak? :)
Mellesleg akkoriban is alapvetően háromféle népség, - maláj, kínai, indiai -éltek itt, viszonylagos békében. A malájok persze muszlimok jórészt, a kínaiak vegyesen buddhisták, konfuciánusok, taoisták, az indiaiak meg hindi vallásúak lehettek. Úgy tűnik, a kereszténység olyan nagyon nem terjedt el errefelé a gyarmatosítás után sem.
No, szóval ott tartottunk, hogy az angolok milyen jókat tettek a malájokkal
Aztán jöttek a világháborúk, a másodikban a japánok ide is eljutottak és meg is szállták. Nem bántak kesztyűs kézzel a helyiekkel, ahogy másokkal sem akkoriban. Főleg kínaiak voltak, akik a dzsungelekbe menekülve gerillaharcba kezdtek ellenük, őket a britek is támogatták fegyverrel.
Aztán később, a háború végeztével ezt beszüntették, viszont Mao kapott az alkalmon, és átvette a dolgot, ezzel sikeresen kommunisták hősi útjára vezetve a helyi kíniak ellenállást, megalakítva a kommunista földalatti mozgalmat. Közben Malajzia angol fennhatóság alatt volt, akárcsak Hong Kong.
Idővel ezek egyre kellemetlenebbé váltak, a komcsik évtizedekig harcoltak a dzsungelekben, demoralizálva a lakosságot, a brit nemzetközösségi csapatok kivonulásáért küzdve. Végül valamikor a 60-as években sikerült legyűrni őket és betiltották a kommunisták mindenféle mozgalmát. (Hű, hogy imádnák ezt a helyet a hazai polgári erők...)

Aztán mindenféle függetlenségi mozgalmak jöttek létre majd egyesültek, és '56-ban végül elérkezettnek érezték az időt, hogy brit koronától függetlenséget kérjenek.
(Kicsit paradox, nem? Miközben mi a nyugat – többek között a britek - segítségére vártunk '56-ban, mert a szovjetek megszállták az országot, ők nagy kegyesen tárgyalni kezdtek, hogy az annak idején gyarmatosított ázsiai országnak a függetlenségéről... tulajdonképpen ugyanúgy függőségben tartottak egy idegen országot, amihez semmi közük nem volt, azon kívül, hogy annak idején megszállták, csak éppen nem a kommunizmus nevében... ezért érzem mindig felháborítónak, mikor ezek a nyugati országok emberi jogokra, demokráciára meg ilyesmire hivatkozva próbálnak demokratikussá bombázni más országokat... különösen ugye az USA, ahol a hatvanas évekig még törvényileg szentesített faji diszkrimináció volt például, hogy meri vindikálni magának a jogot és erkölcsi alapot, hogy ő mondja meg a világnak mi a helyes és mi nem...)

A múzeum számomra meglepően sokat foglalkozott a közelmúlttal, külön figyelmet szentelve a komcsi dzsungelharcosok egyenruháinak, eszközeinek... illetve később a fejlődő maláj ipar termékeinek, mint a bicikli, majd az első hazai gyártású autók.
Van egy tabló, ahol felsorolják a nemzeti hősöket... érdekes módon, mind muszlim, mintha nem is éltek volna más vallású hősök.
A kínaiak ezt meglehetősen nehezményezik... apropó, ha már itt tartunk, érdemes erről is egy kicsit elmorfondírozni, persze az én információim sem objektívek, lévén kínai malájtól származnak.
Meglehetősen erős diszkrimináció érvényesül általában. Malajzia deklaráltan iszlám állam, méghozzá szövetségi, azaz más-más államokban eltérő irányultságú helyi kormányok és szabályok vannak. Van pár, ahol a szigorú iszlám törvénykezést vezették be, talán nem véletlenül ezek a legszegényebb és legelszigeteltebb részek. Turizmus arrafelé nem nagyon van, hála ezeknek a szigorú szabályoknak, melyeket mindenkire rá akarnak kényszeríteni (mindenhol csak „halal”, azaz iszlám vallási előírásoknak megfelelően elkészített ételeket lehetne felszolgálni, teljes alkoholtilalom, stb.)
Jut eszembe, mindig kicsit megborzongat, ha látom a feliratot az ételen: „100% halal”. :))).
A maláj állam vezetőjének az eskütételben meg kell fogadnia azt is, hogy minden erejével védelmezi az iszlám hitet és azt, hogy Malajzia iszlám állam maradjon. Magyarul nem iszlámhívő szóba se jöhet, mint vezető politikus.
Külön érdekessége a rendszernek, hogy tulajdonképpen monarchia, ahol a királyt a 9 szultánság vezetőiből 5 évente választják meg, valójában egyfajta rotációs rendszer ez, nem igazi választás.

A képen az aktuális király látható. Ázsiai/iszlám országokban uralkodó szokás szerint elég nagy a személyi kultusz, az uralkodó képe az amúgy magánkézben lévő cég recepciójának falát díszíti, mindjárt a főbejáratnál.

Ő pedig a királyné, és szerintem gyönyörű.

Jut eszembe még a képekről: a cég helyiségeiben általában, de leginkább az ebédlőben és a folyosókon tele vannak a falak mindenféle didaktikus munkavédelmi ábrákkal, hogyan kell helyesen emelni, miért fontos a csapatmunka (utoljára ilyeneket még az átkosban láttam a MÁV és a honvédség berkeiben), valamint mindenfelé nagy feliratok hirdetik a „corporate vision” lényegét és fontosságát, azaz, hogy milyen vezető szerepre törekednek és mennyire tökéleteseknek kéne lenniük. Hát nem is tudom, én szkeptikus vagyok az ilyesfajta propagandával kapcsolatban, rám inkább negatívan hat.

Visszatérve az említett diszkriminációhoz, ez a kínaiak szerint elég széles körben megnyilvánul. Persze nem vallási, hanem etnikai alapú inkább, de annyi köze van a valláshoz, hogy a maláj etnikum túlnyomórészt muszlim.

A nőknek kötelező minimum kendővel eltakarni az arcot, de nem volt ritka a csak szemet szabadon hagyó fekete lepel viselése sem, miközben a nő férje mellette sortban-pólóban lazult. (Nem tudom, lehet, hogy ők ettől még boldogok és szeretnek így élni, hogy gyakorlatilag egy fullasztó burokban jelenhetnek csak meg nyilvánosan, de én nehezen tudom ezt elképzelni. Ha jól tudom, ez azért szükséges, hogy ne keltsenek illetlen vágyakat a férfiakban. Magyarul a nőket eleve megbélyegzi, miszerint ők tehetnének azzal a puszta külsejükkel, hogy a szerencsétlen, kiszolgáltatott férfiaknak kedvük támad meghágni őket... azért kipróbáltatnám a muszlim férfiaknak, hogy nekik kéne viselni egy ilyen csak szemet szabadon hagyó ruhát, miközben a nők fürdőruhában mászkálnak közöttük, vajon hogy éreznék magukat...)

Az egyetemi felvételiken is megvan a megkülönböztetés, a malájokkal töltik fel először 70%-ban az helyeket, majd utána jöhetnek a többiek, akiknek ráadásul magasabb szinten kell teljesíteniük a vizsgákat, hogy bekerüljenek, ráadásul utána se választhatnak szabadon szakirányt, hanem beosztják őket. Így a felsőoktatásban részesülni akaró kínaiak nagy része kénytelen sokkal drágább magánegyetemekre vagy külföldre járni.
A vállalkozásoknak maláj tulajdonostárssal rendelkezniük, és az alkalmazottak legalább 30%-a maláj kell legyen. A muszlimoknak természetesen engedélyezett az imádkozások betartása, tehát garantált számukra arra az időre a munkaszünet.
A malájok kedvezményesen (enyhébb feltételekkel és alacsonyabb kamattal) juthatnak hitelhez.Az üzleti életben amúgy hagyományosan a kínaiak játszanak vezető szerepet régóta, ezen akar a kormány a leírt módszerekkel változtatni, amit persze a kínaiak erősen nehezményeznek, de nem sokat tehetnek. A politikusok meg persze ügyesen megpróbálják kihasználni ezeket az ellentéteket.
Állítólag egyre több sikeres kínai üzletember érzi úgy, hogy ellehetetlenítik, és költözik át más országokba.

Az egyik nagy plazában (ami egy nagyságrenddel puccosabb, mint a budapestiek közül bármelyik) nem tudtam, elismeréssel adózzak a vallási szabályok figyelembe vételének ilyen magas foka előtt, vagy nevessek, mert ez már tényleg értelmetlen túlzás: cipőboltban egyes cipők fölött kétnyelvű (maláj és angol) felirat: A felsőrész bélés egy része sertésbőrből készülhet, ha fel akarja próbálni, kérje az eladó segítségét.

Magyarul, az igazhívőnek tilos azt az undorító, mocskos, bűnös, szörnyeteg sertést még a cipőnél felhasznált bőre állapotában is megérintenie, ezért az eladó felhúzza a lábára cipőt.

Utólagos kiegészítés: Mivel több kommentező kételkedett a dologban, megpróbálom reprodukálni az eredeti angol szöveget, de nem esküszöm meg rá, hogy így volt.
The material of lining may contain pig skin, please ask for assistance if you want to try.
A kommentezőknek lehet, hogy igazuk van, ugyanis a "lining"-ot tévesen felsőrésznek fordítottam, holott bélés. Így valóban értelmét veszti a dolog, mert akkor az eladó nem segíthet semmit.
Ami megtévesztett a helyszínen, hogy ez a felirat nem általánosan volt kiírva egy helyen, hanem mondjuk a 30 cipőből célirányosan 10-re volt kirakva. Ezért számomra sokkal valószínűbbnek tűnt az az értelmezése, hogy ezeknél esetleg ahhoz kell a segítség, hogy felpróbálja. Ha általános értelmű lenne, nem külön bizonyos cipőkre raknák ki, hanem mondjuk a falra a cipős polchoz általában. Szerintem.
De mindenesetre úgy látszik, valóban én tévedtem, az érvényét vesztett megjegyzést áthúztam, a többit viszont még mindig így gondolom, magát a szabályt életszerűtlennek érzem. 

Most nem egészen értem, ha megérintenie tilos, akkor hogyan hordhatja? Vagy zoknit húzva már nem sertés a sertés, csak ha a bőrrel érintkezik közvetlenül? És otthon ki húzza majd fel neki? Vagy ha repülnie kell és a biztonsági ellenőrzésen levettetik vele, megkéri a biztonságiakat, hogy húzzák fel utána neki?
És mi történik, ha mégis megérinti? Lecsap rá Allah tüzes mennyköve és helyben elemészti? Vagy halála után a Gyehenna várja?
És mi van, ha nem mondják meg neki? Mert más üzletekben ezt nem láttam, tehát ott rákényszerítik őket a bűn elkövetésére...

Tudom, ez most nem valami toleráns dolog tőlem, de ezt akkora megveszekedett, életszerűtlen baromságnak érzem, hogy nem tudok elmenni mellette szó nélkül... ráadásul komoly ellentmondást érzek abban, hogy megérinteni nem lehet, de ezek szerint mégis hordhatja, különben minek próbálná fel? Ez sumákolás... Olyan, mint a kamatszedés, amit szintén tilt a Korán, de persze megtalálták a módját, hogy játsszák ki a dolgot, hiszen ők is a legnagyobb bizniszelők közé tartoznak... és kamat nélkül a banki ügyletek életszerűtlenek, tehát csak annyi változik, hogy nem kamatnak hívják és másféle tranzakció van a hátterében, de a lényeg ugyanaz szerintem.

Sok említésre méltó nem történt a 4. és 5. napon, ha csak azt nem számítjuk, hogy sikeresen kikeveredtem a betegségből, péntekre már teljesen jól voltam.
Érdekes, csütörtök délelőtt volt egy nagyon erős köhögési rohamom, délutánra viszont teljesen elmúlt, és másnapra már a torkom se fájt, az orrom is kitisztult.
Nem tudom, végül is minek köszönhető, egyrészt naponta ittam 1 litert a már említett mézes gyógyteakeverékből, reggel meg este egy Coldrexet, és Fisherman's friend torokápoló cukorkát szopogattam, ami szerintem nagyságrenddel durvább hatású a Strepsilsnél.
Lényeg, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt.

Tegnap ebéd közben megkérdezték, hogy mennék-e velük túrázni a dzsungelben egy turistaúton. Mindig is szerettem kirándulni és maláj dzsungelben még sose próbáltam, örömmel igent mondtam. Viszont ez felvetette a problémát, hogy kéne egy alkalmatos cipő, mert ami van, az csak utcai.
Sok idő nem volt, este 6 után végeztünk, bementünk pár közeli bevásárlóközpontba, az elsőben nem volt cipőbolt, a másodikban először egy sportboltot találtuk,ahol csak a szokásos Nike, Puma, stb. "vackok" voltak :), igazából nekem nem ilyen divatsportcipő, hanem valami strapabíró, terepjáró, de könnyű cipő kellett volna. Találtunk egy másik sportboltot is, ott ugyan ezek a márkák nem voltak, csak pár előttem ismeretlen, de abból kettő csak jól nézett ki, de felpróbálva elég durvának tűnt, igaz, olcsó is volt, a másik drága, de elég jól kidolgozott. New balance a neve, végül ebből vettem az alábbi MT840 modellt, ami valami „fell running” nevű tevékenységre való, de mit bánom én, lényeg, hogy kényelmes, és kimondottan terepjáró fajta, mindenféle okos technológiával felszerelve, ami persze vagy igaz, vagy sem, és kétségtelenül rettentő bütykös talprésszel.

Kb. 80 dollár volt egy ugyanilyen márkájú spéci sportzoknival együtt. Nem vagyok egy nagy sportember, meg márkaőrült sznob sem, de egyrészt úgy gondolom, hogy bizonyos dolgokban (és ilyen a túracipő is) jobb a valószínűsíthetően igényesebb termék, még ha drágább is, mint a csak látszólag jó olcsó. Amúgy utólag tudtam meg egy futásmániás barátomtól, hogy jó márkaválasztás volt.
Reggel fél nyolckor Kane felvett a szállóban, előtte sétáltam kicsit és fényképeztem a környéket. Gyönyörű volt a reggel, igazán szerencsés vagyok, hogy sikerült ennyire szép időt kifogni.

Aztán kb. fél óra autózás után kiértük egy kertvárosi jellegű részre, ahol a parkolóban hagyták a kocsikat és nekiindultunk az
ösvénynek.

Egy bátor kakas az út szélén az odaúton

A túristaösvény nem nagyon különbözött a mi erdei túraútjainktól, kivéve azt a tényt, hogy ez egy trópusi (szubtrópusi?) őserdőben vezet, és az esős időjárás miatt brutálisan sáros. Hamar kiderült, hogy a cipő jó választás volt, kényelmes, stabil és még a csúszós, meredek, sáros ösvényen is biztonságosan lehet benne haladni. Mellesleg a velem együtt hatfős társaságból még ketten ilyen márkát hordtak. 
Mindjárt az ösvény elején érdekes felfedezést tettem, Kane még előzőleg említette, hogy állítólag Malajzia termeli gumiból a legjobb minőséget, és itt láthattam, hogyan nyerik ki. (Háttérinfo: Kane szerint a fák nem őshonos növények itt, az angol gyarmatosítók hozták be Brazíliából állítólag).

A gumifa kérgét körülmetszik, lehántják...

....és kis csatornát vágnak belé...

...majd az alját csőszerűen kihajtják, kis virágcserépszerű edényt raknak alá, abba csöpög a guminedv és összeáll, sűrű, fehér, sajtszerű tömbbé.

Végül két ember végigjárja az ösvények hozzájuk tartozó részét rendszeresen, és az egyik kiürítgeti a virágcserepekből a gumitömböket, majd a másik vállain átvetett rúdon cipelt vödrökbe dobálja, amit aztán lehordanak a gyűjtőhelyre és kezdik előröl...
Az terep nem volt nagyon durva, a Badacsony vagy a Szent György hegy megmászásához hasonlítható, annyi eltéréssel, hogy néhol nagyon csúszós, agyagos, sáros az ösvény, szerencsére a meredek részeken a fák közé köteleket feszítenek ki, ezekbe kapaszkodva elég jól megoldható a közlekedés, de persze arra számítani kell, hogy térdig sárosak leszünk.

Az idő kiváló volt, nem túl meleg, épp kellemes, de a mászás és a magas páratartalom miatt persze totál leizzadtam, de meglepetésemre (meg az ő meglepetésükre is) sokkal könnyedebben vettem, mint a nálam 5 évvel fiatalabb, igaz, túlsúlyosabb Kane. Pedig én se vagyok edzett és nem nagyon gyakorta kirándulok, pedig szeretem.

Mindenesetre nagyon élveztem a túrát, néha már majdnem „Szandokán! Szandokán!” kiáltásokba törtem ki, vagy éppen Predatort üldöző dzsungelharcosnak képzeltem magam. :) Igaz, a kaland messze nem volt veszélyes, a legfőbb rizikót az jelenthette, ha valaki elcsúszik és ráesik a földből sokfelé kiálló, vékony, letört facsonkokra, ami felnyársalhatja. De gondolom, ez ritka.
A dzsungel azért nem volt igazán vad, hiszen a kijárt turistaút és a gyakori túrázók nyilván eléggé „civilizálták” már, de azért jó volt érezni a buja, párás növényzetet, hallgatni az állandó zümmögő, néha már sivító alapzajt, a madarakat, néha békákat...



de csalódást keltően gyér állatvilággal találkoztam, sehol egy maláj tigris, sehol valami veszélyes jószág, még egy vacak kígyót se láttam, de még madarat sem, a legnagyobb állat egy pillangó volt, illetve ami még említésre méltó...

...az a pár gigantikus hangya, melyhez hasonlót még nem láttam, ujjnyi méretűek voltak, igen erőteljes rágókkal felszerelve. De nem támadtak, ahogy az Indiana Jones legutolsó részében láttam... :)

A lefelé úton kicsit szétszakadt a társaság, én hátul maradtam az egyik hölggyel beszélgetve, aztán mikor egy keresztúthoz értünk, kicsit tanácstalanok lettünk, mert a többiek már eltűntek. Sikerült is a rossz úton továbbmenni, de 5 perc után rájöttünk, és visszamentünk, immár a jó ösvényt választani.

Mindent összevetve, nagyon jó kis túra volt, persze totál sáros lett az új cipőm meg a nadrágszáram is, de hát erre számítottam is. Viszont a cipő kiválóan bevált, megéri az árát,  (azért egy hátrányát találtam: kicsit melegebb, mint amire a "hálós" anyag alapján számítottam, de még nem kényelmetlenül), azt hiszem, ha sokáig kitart, tényleg megérte (az egyik útitárs Nike cipőjének menet közben levált a talpa egy darabon, szerencsére a túravezetőnek volt a táskájában egy vezetékkötegelő műanyag szorító vagy hogy hívják, és azzal összefogta. Ez jó kis „túlélőeszköz”, megjegyzem, ezentúl hordok majd magammal néhányat, mindig jól jöhet, mert gyorsan és aránylag nagy erővel lehet rögzíteni vele ideiglenesen dolgokat.
Sajnos Kane a végére elég rosszul lett, remélem, semmi komoly, egyrészt kifáradt baromira, másrészt valami gyomorproblémája van, így megérte a többieket, hogy vigyenek vissza a hotelbe, mert neki más dolga van...

Lőttem pár képet a környéken. Nagyon jellemző az ikerházas/sorházas építkezés, ahol minden ház alapvetően egyforma struktúrával készül, aztán persze a tulajdonosok "testreszabják". Ez az uniformizálás olyan mértékű, hogy kerület méretű lakóterületek készülnek százas nagyságrendű tökegyforma sorházakkal.




 

Azért ez a kilátás ma reggel már egész más, ugye? :)

Indulásra sikerült kicsit jobban lennem, bár ez talán annak is köszönhető, hogy kihagytam a reggelit. Azért a bensőm még egész nap néha érdekes, zajos, bugyborékoló dolgokat művel és fura mozgásokat produkál, de már sokkal kevésbé kellemetlen, mint tegnap.
A reggeli út a céghez mindössze 20 perc volt, teljesen elviselhető. A taxis egy öreg indai, és igen, tényleg borzasztóan nehezen tudtam az angolját megérteni.
Csináltam pár képet útközben néhány tipikus itteni lakóterületről, az egész város egy sok-sok kilométeren át húzódó, szellős agglomeráció, tényleg el tudom képzelni, hogy nehéz autó nélkül itt élni. A második képen viszont megfigyelhető, hogy itt készül parkoló is a lakótelephez...
Kiegészítés: Kane mesélte, hogy a kormány jópár ilyen lakótömböt építtet a szegények részére, ahol nagyon kedvezményes áron (kb. havi 10e Ft) lehet bérelni lakást, de akik képesek rá, szintén rendkívül kedvezményesen (2-3 millió Ft körül) meg is vehetik...

Az oktatás folyt tovább a terv szerint, persze ahogy megjósoltam, az utolsó két órát már robotpilóta üzemmódban töltöttem, mert rettentően elálmosodtam, néha voltak kihagyott másodpercek, csak remélem, hogy nem vették észre, mikor lecsukódott a szemem.
Azon lepődök meg így utólag belegondolva, hogy még ilyen állapotban is egész jól fel tudtam építeni néhány grafikai objektumot, ami számukra nagyon bonyolultnak tűnt (valójában egyszerű, csak át kell gondolni), ezek szerint a rutin már ilyen szinten működik, szinte nem is az agyam, hanem a kezem dolgozik már... :)
A biztonság kedvéért az ebédet is kihagytam, nem baj, úgyis fogyózok. :)
Most esős évszak van itt, ami annyit tesz, hogy menetrendszerűen minden nap megjön a felhőszakadás, de délelőtt jó idő volt, szünetekben kimentem az épület elé, és napoztam kicsit, pedig amúgy utálom, de a jégbarlanggá kondicionált beltér után nagyon jól esett a forró napba fordítani az arcom és élvezni a meleget, ahogy ez a gyikusz is tette. :)

A visszatérés egy másik taxissal történt, akit Jasonnak hívtak, kiválóan beszélt angolul, és feltehetően kínai.
A hotelben sajnos rá kellett jönnöm, hogy hiába lőttem ki a légkondit, mikor elhagyom a szobát, a kulcskártyát ki kell húznom a tartójából, ami automatikusan készenléti állapotba kapcsol le mindent a szobában, de ez valamiért beindítja a légkondit.
Sebaj, ma kiszúrok velük, mert benne hagyom majd az egyik kártyát. :)
Sajnos itt se minden működik, a vízmelegítőt cserélni kellett, de legalább szó nélkül megtették.

Utólagos kiegészítés: jól átvertek az internettel kapcsolatban. Mint említettem, fizetnem kell érte, mégpedig lehet választani, hogy 1 óra=15 ringgit, 2 óra=25 ringgit vagy 24 óra=58 ringgit (egy ringgit=55 Ft, szóval úgy rendre 825, 1375, 3190 Ft körül van, szerintem rablás), rákérdeztem a személyzetnél, hogy a 24 óra azt jelenti-e, hogy ma felhasználok 2 órát, aztán holnap kettőt, aztán megint kettőt és így tovább 12 napon át, nagy lelkesen helyeseltek, hogy persze, persze, így van.
Hát nem. Természetesen a tegnap befizetett 24 óra mára lejárt, pedig csak 5 órát használtam fel belőle. Monnyanak le.
Ez szemétség, főleg ilyen drága hotelben, otromba lenyúlás.

Azon is elgondolkodtam, hogy itt úgy tűnik amolyan szociális foglalkoztatás van, a vízmelegítő cseréjét ketten végezték. A cégnél minden nap gondosan lemossák a nagy üvegfelületeket és az amúgy semmire se használt központi recepciós pultot (nem működik, senki nincs ott), és a takarításra, ablaktisztításra külön emberkék vannak, akik nagy gondossággal és ehhez illő alapos lassúsággal, komótosan végzik a dolgukat.

Másik mai kis megfigyeléseim: ugye a világ ezen a táján a hagyományos vécé az ún. pottyantós-guggolós fajta, amit én a magam részéről utálok. A cégnél már jobbára az általunk megszokott angol vécének nevezett megoldás van, de észrevettem, hogy a helyi dolgozók ezt is úgy használják, ahogy a sajátjukat: cipőstül rálépnek az ülőkére és azon guggolva végzik a dolgukat. Amúgy vécépapír nincs, ellenben van egy slag, ezt használják tisztálkodásra.
Más: miközben ezt írom, háttérben fél szemmel nézem a tévét, az Ahová lépek szörny terem című vicces mozi megy. Itt ez 18 éven felülieknek van ajánlva, ami szerintem erős túlzás, persze ez itt iszlám ország. Ja, és gondosan ügyelnek az erkölcsökre, a "damned" és ennél erősebb angol kifejezések idején egyszerűen elnémul a hang. :) Pedig amúgy ez a Star Movies műholdas csatorna, nem is valami helyi adó.

Ez a második nap katasztrofális volt. Előre is elnézést, aki nem bírja a naturális testközeli témákat, az hagyja ki. :)

Étvágygerjesztőnek mellékelek néhány képet a nagyszerű Hotel Kaliberről:

A vízforraló helye a padlón

Ennyit a takarításról

Egy kis beázás

A megkapó kilátás a szennyvíztisztítóra

Tudom, vannak ennél rosszabb helyek is, és biztos lesz majd, aki lecsesz, hogy mit kényeskedek, de azért ha az ember egy világelső terméket oktat és két hétig egyedül van a világ másik felén, akkor legalább a tisztaságot és az alapvető igényességet elvárja...

Napközben a torokfájás és köhögés nagyjából stagnált, a Tescós termoszban magammal vitt mézes gyógytea és a Fisherman's friend toroktisztító cukorka nagyjából megtette a dolgát, na de a gyomrom állapota... arról jobb nem is beszélni.
Azt hiszem, rekordot döntöttem az egy napra jutó vécére rohangálások számát tekintve, a huszadik után feladtam a számolást.
Bocsánat, hogy ilyen gusztustalan témáról írok, de sajnos most nálam ez volt a fókuszban... nem is igazán értem, mi ez, sose voltam érzékeny a kajákra Ázsiában, egyszer fordult elő, hogy Thaiföldről hazafelé jövet voltam kikészülve ilyen téren, de szerintem azt a repülőn felszolgált étel okozta, mert előtte 10 napig Bangkokban kutya bajom se volt.
Ráadásul a mostani nem hasmenés a szó klasszikus értelmében, hanem negyedóránként úgy érzem, mintha hirtelen egy nagy buborék nőtt volna az emésztőrendszeremben, ami hirtelen fel akarna robbanni, és akkor rohanok... na jó, erről ennyit, és többször nem kérek elnézést, de még lesz ilyen téma.
Napközben két vécére rohanás és tüsszögés-orrfújás között(pedig az errefelé nem ildomos, ők inkább nagyokat horkantva szívják az orrukat, és állítólag egészségi szempontból ez még jobb is, mint a folytonos fújkálás) egyszer csak elkapott az egyik nagyfőnök, és nagyon röstelkedve elnézést kért a hotel miatt (nekik nem panaszkodtam ugyan, csak reggel említettem Kane-nek, mikor rákérdezett, milyen a hotel, hogy laktam már jobb hotelben is, de még első éjjel írtam egy pikírt emailt haza a cégnek a hotelben tapasztaltakról, és a projektért felelős értékesítési igazgató elküldte az itteni felelősnek azzal, hogy ez nem elfogadható, pedig istenemre mondom, nem volt ilyen tudatos szándék bennem, hogy bemószeroljam őket, persze lehet, hogy tudatalatt ez volt a célom vele, különösen nem akartam bajba keverni Kane-t, az helyi kollégát), szóval sűrű elnézéskérések közepette mondta, hogy sajnálják, nem ismerték ezt a hotelt, nem gondolták, hogy ilyen, és azonnal intézkednek, hogy átköltöztessenek egy megfelelő színvonalúba.
Nem tiltakoztam, ha amúgy erőm teljében lennék, valószínűleg kevésbé zavarna a dolog, de így, hogy egyszerre minden bajom van, kissé érzékenyebb lettem a környezeti hatásokra sajnos. Hát hiába, nem vagyok egy kalandtúrás típus, öregszem, már igénylem a kényelmet.
Délután át is költöztünk a Hotel Istanába, ami a város központjában egy igen puccos szálloda, minden igényt kielégítő felszereltséggel és minőséggel, kicsit a ló túlsó oldalára átesésnek érzem, nem luxusra vágytam, csak tiszta és normális szállóra (na, azért itt is bele tudok kötni pár dologba, egyrészt az internetért külön fizetni kell, ami szerintem egy ilyen áru szállodánál kissé kukacoskodás, másrészt a biztosítékszekrény egyfolytában úgy zúg, mint egy öreg hűtő – és sajnos épp az ágy mellett van).
Még szerencse, hogy az egyik fülemre félig süket vagyok, ugye minden rosszban van valami jó, ebben konkrétan az, hogy ilyen esetekben egyszerűen a másik oldalamra fordulok, hogy a jó hallású fülemen feküdjek, így szépen kiszűröm a zajokat. :)
Mivel az emésztésem még a harmadik nap reggelére sincs tökéletesen rendben, ma koplalni fogok, csak némi sós mogyorót ettem, meg a szokásos teát megcsináltam.
Innen a központból persze jóval hosszabb lesz az út a céghez, különösen a reggeli és délutáni csúcsban, mondjuk az vigasztal, hogy mindkét esetben a nagyobb forgalom iránya az enyémmel ellentétes inkább, hiszen reggel a nép befelé özönlik, este meg kifelé.
De azért a reggel fél nyolckor indulás és este fél hétkor érkezéssel kicsit hosszúak lesznek a napok... Igazából nem is értem, miért ragaszkodnak hozzá, egy ilyen 9-10 órát nem lehet folyamatosan tanulással eltölteni hatékonyan úgy, hogy közben akár a "tanár", akár a "tanuló" végig kellőképpen koncentrálni tudjon, ezt azért már megtanultam az emúlt 12 évben, amióta ezt csinálom, de hát ő a vevő, ha neki ez a munkaidő, akkor alkalmazkodom hozzá, bár szerintem a végére már mindenki olyan fáradt lesz, hogy nem sokat ér már az utolsó 1-2 óra.
Az éjjel persze fölébredtem párszor, mert vécére kellett járkálnom, hajnali négy felé meg úgy éreztem, hőemelkedésem is van, ez az a tipikus, mikor még nem láz, csak kezdődik, de rosszabb állapot, mint amikor már magasabb láza van az embernek, az már letisztult, egyértelmű dolog, ez meg csak inkább csak a növendék dögkeselyű csőrlpróbálgatása a legyengült, de még élő prédán. Viszont közben meg a nyaki- és vállizmaim merevedtek be, valószínűleg ez az ágy-párna kombináció nem fekszik nekem, illetve én nem fekszem neki jól, vagy mi... az ilyesminek jót szokott tenni a forró víz, de a hőemelkedés miatt meg nem tudom, jó ötlet lenne-e...
Igen, tudom, túl sok bajom van, csak panaszkodni tudok, de hát ez már a korral jár, sajnálom, ilyen kripli vagyok... :)
Azért így egyedül egy távoli országban nem szívesen betegeskedek, ígérem, sokkal pozitívabb dolgokat fogok írni, ha kicsit jobban leszek, de most nem nagyon tudok másról beszámolni.

Épphogy megjöttem szombat reggel Belgrádból, vasárnap reggel már indulhattam is Kuala Lumpurba. Bár péntek reggel még semmi bajom nem volt, délutánra viszont bedurrant a torkom, és nem kicsit, nagyon. Mintha egyik óráról a másikra történt volna. Ittam a Coldrexet, ettem a Strepsilst, de nem sokat javult. Az egy otthon töltött szombati napon megpróbálkoztam a már amúgy bevált keverékkel (2 csipke, 2 hárs, egy bodza, egy menta teafilter, citrom nélkül, mert a citromsav lerontja a gyógyító összetevőket, viszont sok mézzel). Ez viszont inkább hosszabb távon működik.

Így már az úton elég nyűgös voltam. Újabban a frankfurti reptéren először ki kell mennem a kijáraton, aztán újra visszajönnöm, és nincs transzferdeszk, hanem hiába vagyok már elvileg „becsekkolva” és a poggyászom feladva Budapesten, beszállókártyát nem tudtak adni, ezért ugyanúgy sorba kell állnom a check-in pultnál, mint aki most jött a városból...
A Malaysian Arlines Boeing 777-esével megyek, ez legalább elég jól felszerelt gép. Szokás szerint folyosói jegyet kértem, kifejezetten rákérdezve, hogy az-e, lelkesen bólogatott a hölgyike, hogy az.
Aztán a gépen kiderült, hogy nem az. Szerencsére nem volt tele a gép, jutott nekem folyosói hely. Az útra nem kell sok szót vesztegetni, szokás szerint alig tudtam aludni, pedig most még a gyógyszerész által javasolt Sedacur Forte tablettát is bevettem, de szerintem 3 óra félálomszerű szundin kívül nem volt igazán alvás. Végül unalmamban megnéztem az Indiana Jones 4-et (hááát... elmegy, de nem hozza az első részek jófej humorát és kissé meseregényszerű kalandosságát, ezt az UFO-dolgot belekeverni elég erőltetett volt), meg a Hancock című szuperhős-paródiát, ami szintén elég semmitmondó lett, sokkal inkább tetszett a Criminal Minds sorozat kettő és a CSI:NY egy része, még egyiket se láttam.
És azért ilyenkor rá kell döbbennem, hogy a folyékony, szlenges angol szövegelést azért nem értem igazán, csak nagyjából tudom követni a történetet, de a részletek néha elvesznek.
A reptér KL-ben nagy és modern, a kiszállás után automata vonatok visznek a csomagokhoz, teljesen simán át lehetett jönni, nem volt semmi nehézség sehol.
A kijáratnál taxirendelés a pultnál – szerencsére dollárt is elfogadnak, rendes árfolyamon váltva, mert pénzváltót még nem találtam.
A taxi egy maláj gyártmányú alsó közepes autó, nem tudom, milyen márka és modell, de semmivel se rosszabb, mint az európai vagy japán hasonló autók, összerakás, anyagminősége, design a helyén van minden. Egy baj van, ahogy a legtöbb ázsiai országban itt is azt hiszik, hogy az a jobb, ha minden mínusz fokot kicsikarnak a légkondicionálókból, és mind az épületek belső helyiségeit, mind az autók belterét igyekeznek lehűteni 17 fok köré, lehetőleg úgy, hogy viharos jeges szél fogadja a benntartózkodókat.
Sose fogom ezt megérteni, azt hinné az ember, hogy ázsiai bennszülöttek lévén nekik lételemük a meleg, párás idő, ez az otthonos nekik. De nem, ahol csak lehet, megpróbálják megfagyasztani az embert, úgyhogy ide mindig viszek magammal legalább egy dzsekit vagy polár felsőt, amit kívül levetek, bent felveszek. Néha még ez is kevés... pedig látom, hogy ők se egy szál ingben dolgoznak, azért rajtuk is van ilyenkor felső... tényleg nem értem, nem volna egyszerűbb az aránylag komfortos 20-22 fokot tartani, és pólóban, ingben, blúzban dolgozni, ezzel lényeges energiamegtakarítás is elérhető lenne...
A cég egy ipari parkban van, kb. 40 perces út a reptérről. Az utak kiválóak, soksávosak, a közlekedés kicsit rosszabb csak a miénknél, úgy értem, a sávokat kevésbé tartják, a sztrádán ugyanúgy tolnak és levillognak, mint nálunk, az indexet itt se szeretik használni. Az autók nagy része hazai gyártmány, mostanra eléggé kikupálódtak, mint a koreai autógyárak. Azért japán kocsik is vannak rendesen, és néhány európai, de itt ez az egzotikus luxus...
Megérkezés után hívom a kinti kollégát, már ismerjük egymást, 4 éve tanítottam már őket, de most upgrade-et vettek a rendszerhez, és az az e,emberük, aki a legjobb tanítványom volt itt, már elhagyta a céget, így egy új srácot is fel kell készíteni.
A szokásos üdvözlések után a bőröndömet a kocsijában tárolja el, majd felmegyünk a tetthelyre, sajnos a PC-t nem készítették elő, pedig kértem, azt akarják, hogy én formattáljam és tegyem fel az oprendszert is, de mindenáron Win2000-et akarnak.
Én ragaszkodnék az XP-hez (ez most a hivatalosan elfogadott minimum rendszer a céges szabályokban), ötölnek-hatolnak, hogy azt csak OEM-ként lehet géppel kapni, és akkor nem tudják erre feltenni, mondtam, ej, srácok, nem hiszem, hogy nem tudtok erre valami megoldást találni. Persze legjobb volna a hardvert is lecserélni, a Xeon 2 Giga RAM-mal már nem igazán korszerű. Valójában egy 64 bites konfiguráció kéne XP64 vagy Vista64-el, processzor magonként 2 Giga RAM-mal.
Tényleg nem értem, mit tökölnek ennyit, ez manapság már egy ekkora cégnél nem lehet tétel...
Na mindegy, amíg megoldják, a saját notebookomon kezdem az oktatást, kivetítővel, csak éppen az USB kulcs makrancoskodik, szerintem haldoklik, kontakthibás, a legkisebb mozdulatra is le-fel ugrál az USB ikonja, és nem nagyon indul a szoftver... azért vagy tucatnyi ki-be-huzavona és próbálgatás után elindul... csak ne mozogjunk utána... :)
Érzem, ahogy a hangom egyre romlik és a torkom egyre jobban fáj közben, szünetet kérek, meleg teát (van nekik egy spéci, jellegzetes tejes teájuk, én szeretem).
Dél körül ebéd az üzemi menzán, amolyan hazai Kandó kolesz menza szintű a 90-es évekből (a cég amúgy modern, új épületben van, az ország egyik legnagyobb kártya nyomdája és gyára, mármint bankkártya és azonosítókártya), de a menü jó, egy magáncég (indiaiak) üzemeltetik, sokféle kajával, a higiénia nem a nyugat-európai normák szerint értelmezendő, de nagy gond nem lehet szerintem.
Malajziában elég erősen keverednek az indiai, a kínai és a helybéli etnikumok, ami sok szempontból szerencsés, például a lányok közt éppúgy van sötét, indiai jellegű, vagy az itteni alacsony, telt, pisze, széles orrú, vastag ajkú, vagy a vágottabb szemű, halványabb bőrszínű, kislányosan vékony kínai, és mindezen vonások mindenféle egzotikusnál egzotikusabb vegyülése. Az ételekben is ez a sokszínűség tapasztalható, az indiai currytől a helyi satay-en át a kínai ételekig mindenféle van, persze az alap itt is a rizs, de meglepően sok kenyérféleség is akad.
Eltérően a legtöbb ázsiai országtól, Malajziában a villa és a kanál a fő evőeszközök, illetve a kéz. A hagyományos itteni étkezés mód az, hogy a rizzsel kevert mindenfélét a jobb kezük ujjaival összecsípve takaros kis halmocskákba gyúrják, majd ezeket a kis összegyűjtött halmocskákat emelik a szájukhoz. Annak idején a második utam alkalmával próbáltam én is, nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. :)
Inni vagy jeges (tényleg jégkockákkal vegyített) vagy épp forró vizet isznak, esetleg a már említett tejes teát, vagy nagyon hosszú tejeskávét.
Én mindenféle sült zöldségeket ettem rizzsel meg tofuval ma, finom volt minden, egy kivétellel, amit túl sósnak találtam. De a csípős, párolt padlizsáncsíkok nagyon ízlettek.
Az ebéd után viszont megkértem a vendéglátókat, hogy hadd menjek a szállodába, mert nagyon kifáradtam és érzem, hogy a hangom se bírná, megpróbálom kúrálni magam és pihenni.
Elfogadták, a kolléga elhozott a 15 percnyi autóútra lévő hotelbe, ami a hangzatos Caliber névre hallgat (vajon miért?).
Hát, nem valami nagy eresztés, Ázsiában eddig valamiért mindig jó hoteleket fogtam ki, de ez az épp elfogadható szinten van.
Félreértés ne essék, nem igénylek luxust, csak alapvető és jól működő dolgokat. Első mínusz volt, hogy a hallban érezhető volt az áporodott cigibűz, ami mindenbe beleveszi magát.
A második, hogy nincs is nemdohányzó szobájuk. Gyűlölöm, amikor olyan helyen kell töltenem heteket, ahol a szobába lépve is megcsap az állott, krónikus nikotinbűz.
Szerencsére a szoba aránylag elfogadható ebből a szempontból. Na de a többi... először is, nem értem, hogy lehet olyan hotelszobát csinálni, ahol nincs legalább egy polcos szekrény, amibe az ember a ruhát ki tudná pakolni. Mert nincs. Van 4 db vállfa egy rúdon, ennyi. Pedig helye volna.
Másodszor, ki lehetett az az észkombájn mérnök, aki az összes villanykapcsolót a bejárati ajtó mellé tette? Úgy értve, hogy a szoba másik végében az ágy melletti kis olvasólámpáknak sincs kapcsolójuk ott – azokat is csak a bejárat mellett lehet le-fel kapcsolni... ezt még egy szállodában se láttam és semmi értelmét nem látom az ostoba spóroláson kívül.
Aztán a vízforraló, ami ázsiai hotelekben szinte alapvető kellék. Az asztal melletti konnektorral nem kompatibilis a dugója, az istennek se sikerült belenyomni. Szóltam a karbantartónak, aki nemes egyszerűséggel ahelyett, hogy megjavította volna, átvitte a bejárati ajtó mellé, letette a földre, és benyomta az ottani konnektorba, amibe már belement. Szóval a padlón kell vizet melegíteni, az ajtó mellett? - kérdeztem. Fapofával bólintott.
Közelebbről megnézve a padló nem sok jelét mutatta annak, hogy rendszeresen takarítanának. A falak mentén körbe felgyülemlett a por. És még sorolhatnám... a tévéhez nincs távirányító, mondjuk sokat nem tévéznék, otthon nincs is tévém, itt meg úgyis csak egy angol nyelvű adó fogható (ha a sportot nem számítom, ami nem érdekel), de azért ez is egy mínusz pont. A fürdőszobában alig van vécépapír, másnapra el is fogyott, tartalék tekercs sehol (ami más rendes szállóban alaptartozék). A zuhanyfüggöny olyan rövid, hogy semmit nem ér, a fémcuccok rozsdásak, minden vízköves és gyaníthatóan penészes is enyhén. 
Fogmosópohár nincs, a szokásos tartozékok (kis fogkrém, szappan, sampon – Koreában még óvszer, testápoló, borotválkozókészlet és fésű is járt) :) hiányoznak, ellenben van egy roppant fontos tárgy: a hajvédő fürdősapka. Hát igen, enélkül nem élet az élet. Ja, hajszárító sincs, nem mintha az én rövid hajamhoz kéne, de azért mínusz egy pont.
Legalább hűtő van, és hál istennek halk, és nem rakták tele mindenféle drága hülyeséggel, amit úgyse használok soha, ez plusz pont. 
Internet nincs a szobában, csak Wi-Fi a hallban, ami hideg, kényelmetlen és füstös, ráadásul még lassú is az átvitel. :( Mínusz 2 pont.
Délután aludtam pár órát, aztán este úgy döntöttem, kicsit kisétálok. A hely amolyan lakótelepféle, azzal a különbséggel, hogy egy nagyságrenddel jobb a minősége a mi a szocreál paneltömbjeinknél. Minden épület aljában éttermek, bárok, esetleg üzletek, így este nagy élet van, zenés helyek, karaoke, kiöltözött lányok-fiúk jönnek mennek (de milyen lányok, hűűűű...)
A közelben egy nagy közúti csomópont, kb. kétszer akkora, mint a BAH csomópont Budapesten, Kane (az itteni kolléga) azt mondta, a túloldalt van egy Tesco, gondoltam, átnézek, kell pár dolgot vennem.
Aztán vakartam a fejem, ugyanis a soksávos, sokutas kereszteződésen át semmiféle gyalogos átkelés nem vezet, egyszerűen a szerencsére és a túlélőösztönre bízhatja magát az ember, ha át akar kelni, ehhez 4 ízben kell kereszteznem a forgalmas utakat. Mi van, itt mindenki járművet használ, senki se gyalogol? Úgy tűnik, igen... Az idő meleg és párás, szerencsére este 9 után már nem forró, de azért egy szál dzsekiben is leizzadok, míg az esőben átérek. Vigyázni kell, mert mindenfelé fél-egy méter mély fedetlen csatornaárkok vannak az utak mentén, könnyű beleesni, ha valaki nem figyel. A Tescoban vannak persze más üzletek is, a mi DM és Rossman drogériához hasonlító Watsons, mobil- és PC boltok, játékbolt – akár nálunk.
A hipermarket itt a felső szinten van, mozgójárda vezet oda, kosár nincs, csak bevásárlókocsi. Elrendezés, kínálat nagyon hasonló a hazaihoz, de persze a helyi sajátosságok érvényesülnek. Az árak alacsonyabbak, jelentősen.
Mi látok a literes fémtermoszon, amit holnapra vettem, hogy a gyógyteámat szállítsam benne?
Aszongya címke: forgalmazza Tesco-Globál, Kinizsi út akármennyi... belül a használati utasításon ékes magyar nyelven is rajta minden... na, ez ám a globalizáció, a kínai termoszt Malajziában magyar címkével venni... :)
Vettem egy zacskó szárított mangót is, meg valami másik itteni gyümölcsöt... és 6 óra múltán nem tudom jó ötlet volt-e, mert úgy tűnik, elég masszív emésztési zavart szedtem össze éjszakára... 
Na, le kéne feküdni, ezt most elcsesztem, ha jet-lag van (időzónák átrepülése sugárhajtású géppel, ami bioritmus eltolódást okoz), jobban teszi az ember, ha megpróbál azonnal a helyi idő szerint élni, én meg délután aludtam és most éjjel itt blogolok, pedig már mindjárt 5 óra és 7-kor kelni kell :(

Mivel kedvesem dél-koreai és nemrég költözött ide, egyfajta "kulturális sokk" éri folyamatosan a berendezkedés kezdete óta, főleg az infrastruktúra és a szolgáltatások alacsonyabb színvonala, valamint a szolgáltatást nyújtók a hazájában megszokottnál sokkal kevésbé ügyfélbarát hozzáállása, és a közigazgatás ügyintézése miatt.
Nézzük csak, Dél-Korea gazdaságilag messze hazánk előtt áll, az egy főre jutó GDP tekintetében a 10000 25000 dollár körül van, a legfejlettebb országok szintjén. Az életszínvonal meglehetősen magas a miénkhez képest, a technológia Japánéhoz hasonló. Amúgy szigorúan kapitalista ország, de mellette erős állami felügyelet van sok téren, a közszolgáltatások pedig magas szintűek.
Az előző bejegyzésben panaszkodtam róla, hogy milyen problémás volt bankszámlát nyitni és használni egy külföldinek. Sok kommentező elkezdett fikázni, hogy ez csak hiszti, meg lehülyézte kedvesemet és így tovább... most vonatkoztassunk el attól, milyen stílusban tették, a nagyobb baj, hogy úgy tették, hogy el se olvasták figyelmesen az előzményeket.

Először is, Koreában a legtöbb közigazgatás, banki, adóügyi, biztosítási dolgot online lehet intézni, fölösleges bemenni értékes időt pazarolva személyesen ügyintézni. Mindehhez a standard, átlagos sebességű internet olyan, mint nálunk a leggyorsabb, a magyar ár negyedéért.

Nézzük például ezt a bankos dolgot.
Ha már egyszer van bankszámlája az adott bankban (amiért természetesen nem számítanak fel számlavezetési díjat), minden további dolog online történhet. Online igényelheti az internetbank hozzáférést, megadja a megfelelő személyes adatokat és azonosítóokumentum számát és a használni kívánt jelszót. Ezzekkel készítenek számára egy "megszemélyesített" plug-int, amit le kell tölteni. Ez a plug-in egyébként nem bankspecifikus, hanem egy afféle általános digitális igazolványként használható a közigazgatásban, adóbevallásánál, stb.
Ehhez tartozik egy felhasználó azonosító és egy jelszó is. Továbbá kiküldenek neki egy kódkártyát. A kódkártya 20 darab, speciális algoritmussal generált négyjegyű kódot tartalmaz valamint egy kártyaazonosító 6 jegyű számot.
Ha bármilyen banki műveletet akar végezni, a plug-innel bejelentkezik (név+jelszó). A tranzakció végrehajtásához jóváhagyásul a rendszer a kódkártyáról kérdez számokat, tehát pl. adja meg a 13. szám második számjegyét, a 18. szám első számjegyét, és így tovább.
Mindenféle további művelethez (a banki call centernél is) a plug-in azonosítót és jelszót használhatja.
Továbbá náluk a bankok egységes, rövid bankszámlaszámokat használnak, bankközi átutalásokhoz is elég a kedvezményezett nevét és hatjegyű 11 jegyű számlakódját megadni, ahogy a saját számlájának azonosításához is elég ez a hatjegyű kód (persze nemzetközi tranzakcióhóz már kell IBAN vagy ilyesmi).
Ugyanezek a kódok, azonosítók és jelszavak használhatók az ATM-nél is. Tehát elég egy azonosítót, egy jelszót és egy hatjegyű számlakódot tudnia, a bankkártya PIN kódját maga választhatja meg, végül is két maga választotta és két bank által generált kódot kell ismernie, egyik se kell hosszabbnak lennie 6 karakternél.
Ha illetéktelen kezekbe kerül a kódkártya, semmi gond, mert az illetőnek nincs meg hozzá a megszemélyesített pluginja. De tegyük fel, hogy még a pendrive-ot is ellopják, amin a plug-in van, akkor se megy vele még semmire, mert tudnia kell a felhasználói azonosítót és a jelszót is... tehát nem lehet mondani azt se, hogy a mi rendszerünk lényegesen biztonságosabb lenne ennél a kétszerennyi kóddal és jelszóval...
Ráadásul, valamiért náluk nem igazán elterjedt dolog az bankkártyahamisítás, az online adathalászat, általában valahogy mintha kevésbé lennének hajlamosok a csalásra...

Ezzel szemben nálunk a CIB-nél mi kell?
Először is, a CIB24 telebankhoz kell a GIRO számlaszám középső 8 számjegye + egy telebankos PIN kód.
Az internet bankhoz kell egy hatjegyű felhasználói azonosító és egy jelszó, továbbá egy aláírási kódszó.
A banki ügyintézéshez (pl. befizetés) kell a "rövid" számlaszám, ami 13 számjegy hosszúságú. (Ja, és még a személyi igazolvány számát is fel kell tünteni befizetéskor).
Mindezt személyesen kell a bankfiókban igényelni, miközben az igazolványait lefénymásolják.
Ez tehát 6 különböző kódsorozatot jelent, amit fejből kell tudnia, hogy tudjon ügyintézni bárhol, + még a kártya használatához a kártya PIN kód, amit nem maga választhat meg (frissítés és köszönet a kommentezőknek a javításért: a CIB bankártya PIN kódja az ATM-nél megváltoztatható, bár ezt az információt sehol nem találtam publikusan a bank weboldalán, de rákérdezve igazolták, a "rövid" számlaszámot és a GIRO számot megkapja egy kártyán, amin az ügyintéző kézírással feltünteti, ha minden jól megy), azaz 7, melyből gyakorlatilag négyet választhat meg ő, ebből 2 PIN kód négyjegyű, a többi ennél hosszabb és változó.
Számára az is kényelmetlen volt, hogy az internetbank modulja 3 perc inaktivitás után automatikusan kidobja... ez se szokás náluk.

A legutóbb az volt a gond, hogy az ún. aláírási kódszó, amit a szerződésben megadott (ő írta rá a dokumentumra, aztán az ügyintéző gépelte be a rendszerbe), rosszul került be, valószínűleg az ügyintéző hibájából, csakhogy erre a rendszer nem figyelmeztetett egy szóval sem, hanem a hibás próbálkozás után letiltotta, de még a letiltás tényét és okát sem közölte, csak egyszerűen nem engedte bejelentkezni.
Tehát a hiba nem nála volt, hanem elsősorban az ügyintéző hanyagságában, másodsorban a titkolózó internetbank modulban. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mindezt neki kellett volna kiderítenie egy (tapasztalta szerint) érthetetlen angolsággal kommunikáló callcenteresen keresztül, pedig még nekem is két hívásomba és negyed órába telt elintézni magyarul a dolgot, akkor talán érthető, miért lesz ideges az ilyesmitől.

Azt mondja, ez náluk egyszerűen nem fordulhat elő. Vagy ha mégis, akkor az ügyintéző büntetést kap, és sűrű bocsánatkérésekkel fordulnak utána az ügyfélhezt.

Valószínűleg ez összefügg azzal is, hogy arrafelé nem tartozik a népszokások és a helyi virtus közé a csalás, a felelősség alól való kibújás, talán ezért kevésbé gyanakvóak és az ügyfeleket nem kezelik kapásból potenciális csalóként, ahogy mifelénk gyakori.

És hogy mit is akarok ebből végül kihozni? Hát azt, hogy úgy tűnik, nálunk gyakran van túlbonyolítva, túlbürokratizálva minden folyamat, akár szolgáltatásról, akár közigazgatásról van szó, mert nem az a cél, hogy az ügyfél a lehető legjobb szolgáltatást kapja, hanem az, hogy egyrészt a szolgáltatást nyújtó hangsúlyozza a saját fontosságát és túlbiztosítsa magát, másrészt elehetőleg minél több feladatot hárítson az ügyfélre.
Mert a közigazgatásban persze nincs választási lehetőség, és még mindig abból indulnak ki, ami a szocializmusban természetes volt, hogy az állampolgár örüljön, ha valamit egyáltalán elintézhet, és a hatalom bármilyen dolgát megkérdőjelezni, kritizálni tilos, szolgáltatásban nálunk még mindig nincs igazán verseny az ügyfélért, mert közös megegyezéssel nyúlják le nagyjából egyformán, tehát valódi választási lehetőség sincs.