Nemrég lecseréltem a közel 2 éve kiválóan szolgáló Nokia E51-esemet egy E71-re, ami egy kategóriával magasabb tudású, van benne GPS, teljes QWERTY billentyűzet, nagyobb kijelző.
Mivel a Nokia saját navigációja sajnos hajlamos lehet elég nagy adatforgalmat generálni az én keretemhez képest, azonkívül bonyolultabbnak is tűnik számomra a mindenféle előfizetés, feltettem rá egy Garmin MobileXT navigációs szoftvert, egy MapSource térképpel.
Tudom, ez nem olyan jó, mint az iGo, amivel már volt szerencsém néha navigálni és nagyon jónak találtam.
De azért arra nem számítottam, hogy a világ egyik elismert navis cégének szoftvere gyakorlatilag teljesen használhatatlan ezzel a készülékkel. Úgy tűnt, a térkép elfogadhatóan pontos, a GPS is elfogadható toleranciával jelezte a pozíciót, de az útvonaltervező katasztrofálisan rossz.
Sajnos leginkább használhatatlannak tudom csak minősíteni. Budapestet elég jól ismerem, így próbára tettem. Belvárosba olyan kerülő útvonalakra vitt, ami se gyorsabb, se rövidebb nem volt, mint a legkézenfekvőbb. Legalább kétszer annyi fölösleges kanyart és kerülést tett bele, mint ahogy józan paraszti ésszel az ember haladna.
Ezen a héten a Budapest-Kőszeg-Budapest útvonalan próbálkoztam vele.
Kedvenc szokása volt, hogy lakott területeken az embert teljesen indokolatlanul leterelné a főútvonalról egy vele párhuzamos, kisebb és rosszabb minőségű útra, majd vissza a főútra, ezzel részben hosszabbá, részben lassabbá téve a haladást.
Olyan is volt, hogy a legkézenfekvőbb, leggyorsabb és legrövidebb útvonalhoz képest épp ellenkező irányban indított volna el, és majd később jókora kunkorok és kerülők után vitt volna vissza arra az útra, amerre mennem kellett volna.
Máskor hiába követtem pontosan az útmutatást, mégis többször váratlanul "Újratervezést" kiáltott...
Próbáltam gyalogos üzemmódban túrán is, ott se tudott meggyőzőbb lenni. Eléggé sajnálom, mert reméltem, hogy jól fog működni, de teljesen megbízhatatlannak találtam. Legfeljebb a térképét érdemes esetleg használni, meg a POI adatbázisát. Ennél azért többet vártam a Garmintól.

Ha valakit érdekel, írjon, mert egy koreai ismerős felajánlotta, hogy tud ingyenes jegyeket adni.

A magyar-koreai diplomáciai kapcsolatok felvételének 20. évfordulója alkalmából koreai filmhetet rendeznek június 22 és 26 között az Uránia moziban.

A program a következő:

Június 22. (hétfő): Rejtett napfény (Secret Sunshine, 2007) 19:00, nagyterem; Hazafelé (The Way Home, 2002) 21:00, kisterem.

Június 23. (kedd): Sírfelirat (Epitaph, 2007), 19:00, nagyterem; Erkölcstelen tudós (The Forbidden Quest, 2006), 21:00, kisterem.

Június 24. (szerda): Augusztusi karácsony (Christmas in August, 1998), 19:00, nagyterem; Maraton (Marathon, 2005), 21:00, kisterem.

Június 25. (csütörtök): Mesterszakács (Le Grand Chef, 2007), 19:00, nagyterem; A halál jele (Memories of Murder, 2003), 21:00, kisterem.

Június 26. (péntek): Életünk legszebb pillanatai (Forever the Moment, 2007), 19:00, nagyterem; Sztárrádiós (Radio Star, 2006), 21:00, kisterem.

A kisterembeli vetítések ingyenesek, míg a nagytermes előadásokra 690 forintért kapható jegy az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A filmeket eredeti nyelven, angol felirattal, magyar szinkrontolmácsolással vetítik.

Northwest Airlines 063 járat Amszterdamból Newark Liberty reptérre, az Airbus 330-300 fedélzetéről írtam az elejét, a végét már a hotelben.

Érdekes, már itt a repülőn is érezni, hogy ez valami más, valami amerikai.

Miért? Csak apró, felszínes jelek, de nekem mégis árulkodnak.

Először is, a videóképernyőkön folyamatosan reklámok futnak, ez nem szokás ennyire európai járatokon. Másodszor, nagyon sokat beszél a pilóta/személyzet, kb. 10 percenként tájékoztat. Eddigi repülőútjaim alatt sehol nem volt még ilyen részletes tájékoztatás. Harmadszor, a légitársaság magazinjában sokkal több a reklám, mint máshol, néha a cikkekről se igazán tudni, az most reklám, avagy tényleg cikk.

És még van két másik magazin is, kifejezetten vásárlási katalógusként.

A biztonsági útmutatóban is más kifejezéseket használnak: az európai járatokon egyszerűen közlik, hogy ha a kabin légnyomása csökken, mit kell tenni az oxigénmaszkkal, vagy ha vízre történik a kényszerleszállás, hogy kell használni a mentőmellényt. Az amerikai változat eufemizál, mindig hozzáteszi előtte „ugyan nagyon valószínűtlen, hogy bekövetkezzen, de ha...”. Hogy össze ne tojja magát a hülye utas az oxigénmaszk meg a mentőmellény láttán? Érdekes...

Szintén eddig máshol nem tapasztaltam, hogy automatikusan telerakják jéggel a poharat, amit utálok...

Az amszterdami reptéren mielőtt beengedtek volna a váróba, egy biztonsági őrnek látszó ember kikérdezett, először elkérte a törzsutaskártyámat, amivel valami gondja volt, nem értettem, mi, aztán azt kérdezte, miért megyek az USA-ba, ki vette nekem a jegyet, mit fogok ott csinálni, hány poggyászom van, mind az enyém-e vagy másét is feladtam, megkért-e valaki, hogy vigyek el a számára valami csomagot, majd sokáig gyanakodva nézegette az útlevelemet, és megkérdezte, ez milyen országé? Mondtam, hogy magyar, egyszer-kétszer gyakorolta a „Hungary” kimondását, végül szélnek eresztett...

 

A repülőn nagyon részletes kis videót vetítettek arról, hogy kell kitölteni a vámnyilatkozatot és a belépési nyilatkozatot, meg is csináltam. A megközelítési szakasz elég hullámvasutasra sikerült, viharos szél dobálta a gépet össze-vissza, többen rosszul is lettek, de a földet érés simán ment.

Kiszállás után hosszú sor végére kerültem, ami a beléptetésre várakozott, úgy negyedóra-húsz perc után értem a kalickához. Beszkennelték előbb a jobb, majd a bal kezem össze ujjait, meg lefotóztak, megint kikérdeztek, mit akarok, meddig maradok... aztán mehettem.

A bőröndöm már a futószalagon keringett addigra, felkaptam, a vámon minden kérdés nélkül átengedtek. A kijáratnál egy úr várt a nevemet lobogtatva, rögtön felkapta a bőröndöt és kimentünk hideg, viharos szélben a parkolóba, ahol egy igazi limuzin várt (na jó, nem olyan brutálisan hosszú, amivel a sztárok utaznak, csak egy kisebb, de ekkora kocsival még sose utaztam.)

Beülve elcsodálkoztam a kormányváltón, tisztára, mint a Trabantunkban volt annak idején... :)

Az autó hihetetlenül halk volt, szinte nem is volt motorhangja, az autópályán 80 mérföldes sebességgel suhanva is csak szélzaja hallatszott. A beltér óriási, simán ki tudtam nyújtani a lábamat a hátsó ülésen és még volt hely.

A környék amolyan ipari terület, elég sokat utaztunk az autópályán, mire a Crowne Plaza Monroe hotelhez értünk. A bejárat előtt éppen felújítás folyt, a limuzinos kirakta a bőröndömet, elköszönt és távozott.

Bejelentkeztem, minden oké, a szoba szép... épp csak hűtő nincs. És elég hideg van, persze van egy légkondi, amivel fűteni is lehet, rá is kapcsolom időnként, ha kezdek fagyoskodni.

Sajnos ez egy elég isten háta mögötti hotel. Úgy 6 km-es gyaloglási távolságon belül az égvilágon semmi sincs, még csak egy bolt sem, nemhogy étterem vagy bármi látnivaló, csak üzemek, raktárak meg két autópálya, ami kb. 50 méterre húzódik a hoteltől.

Tényleg semmi nincs.

A hotelben a reggeli nincs benne a szoba árában, és az étteremben a legolcsóbb kaja is 10 dolcsi. :(

Próbáltam utánanézni, hogy juthatnék el Manhattanbe. Taxi (mert a legközelebbi megálló szintén 10 km, nincs a közelben az égvilágon semmi tömegközlekedés), aztán vonat, átszállás másik vonatra, majd metró, két óra utazás és minimum 40 dollár, ráadásul ki kell fognom a megfelelő csatlakozást is ... basszus, miért ilyen eldugott helyre raktak? :(((

De tényleg igaznak tűnik, hogy itt nem lehet autó nélkül normálisan közlekedni...

Találtam végül is úgy másfél km-re egy helyet, ahová el tudnék menni ha... ha nem az autópálya másik oldalán lenne. Itt ugyanis hiába vannak felüljárók a keresztező utaknak, gyalogosközlekedés tiltott, nincs rá kialakítva hely. A Google maps alapján nem is létezik félnapi járóföldre gyalogos közlekedésre alkalmas keresztezés, talán egyáltalán nincs is. Úgy jártam, mint a csigák az út szélén, mikor egyik ábrándozva néz át a túloldalra, és megkérdi a másikat: „Te jártál már ott?” Mire amaz lemondóan: „Ááááá... oda születni kell!”

Még a második mexikói munka előtt rendeltem eBayen USA-ból egy műszaki cikket. Míg oda voltam, többször érdeklődtem a cégnél, nem jött-e meg, negatív volt a válasz.

Távollétemben az új rendszergazda és egy másik kolléga is használta az asztalomat, PC-t raktak össze rajta, installáltak, konfiguráltak, stb., ezzel tovább növelve rajta az amúgy is elég jelentős entrópiát.

A csomag csak nem jött.

Hazatértem után írtam az eladónak, tud-e esetleg valamit róla, ő megadta a USPS feladási címke számát, de ez alapján – természetesen – a magyar posta nem tudta leellenőrizni, mi van vele.

Már kezdtem feladni 6 hét után és leleveleztem az eladóval, hogy sajnos ez elveszett, de pechemre nem volt rajta biztosítás (én nem kértem külön, mert úgy volt érhető a leírásból, hogy minden nemzetközi csomagot biztosítással küld, de ezek szerint ez csak opció volt).

 

Tegnap jutottam megint el az asztalomig hosszabb időre, mert 2 hete a másik épületünkben lévő tanteremben dolgozom. Ahogy pakolászok rajta, egyszer csak a kupac alján kezembe akad egy lefelé fordított, felbontatlan boríték, Magyar Posta feladóval, február 11-i dátummal.

Hát persze, hogy az értesítés volt, a cucc megjött Ámerikából, és kérdezték, kifizetem-e a vámot, vagy hagyom a sorsára (persze, hogy kifizetem, azért rendeltem, hogy az enyém legyen).

Az ideiglenes tárolás ideje 30 nap, ha az eladó másképp nem rendelkezik, átadják utána a vámhivatalnak, ami gyakorlatilag elkobzást jelent.

Na puff...

Elég hangosan káromkodtam, hogy a kollégáim is meghallják, akik az asztalomon fejlesztették a rumlit, és legalább részben emiatt nem találtam meg a levelet.

Felhívtam a megadott postai számot és érdeklődtem, mi is a helyzet, szerencsére nem kobozták el, hanem visszaküldték a feladónak.

Írtam hát neki, hogy legyen szíves még egyszer elpostázni, ezúttal ajánlottan és biztosítással, mert már semmit se akarok a véletlenre bízni. Ez persze további nyolcezer forintomba kerül, ezzel és a vámmal együtt már nem nagyon éri meg... de most már mindegy, ha egyszer kifizettem.

 

A szerelem – és általában az érzelmi kötődés – nem arról szól, hogy ki mennyire jó, szép, vagy mennyire felel meg egy ideálnak, sőt, még arról sem, ki mennyi érzelmet és törődést tud adni másnak.
Egy szülő szereti a gyermekét akkor is, ha az esetleg börtönbe került, mert valamit elkövetett. A szerelmes akkor is megtenne mindent a szerelméért, mikor az nem akar tőle semmit.
Borzasztó igazságtalannak tűnő dolog, de nem lehet így nézni. Nem arról szól, hogy ki milyen jó, szép, okos, kedves, szexis, mennyire törődik másokkal.
Ez egy irracionális érzelem, mely vagy kialakul, vagy nem. Nem lehet mérni centivel, IQ-val, EQ-val, esztétikával, morállal.
Aki az adakozó oldalon áll és nem kap viszonzást és ettől nagyon szenved, abban mindig felmerül, hogy „miért nem vagyok elég jó neki?”.
Pedig erről általában nincs szó. A szerelem, az érzelmek kialakulása nem azon múlik, hogy „elég jó-e”. Ezen az alapon nagyon sok ember lehet, aki megfelelne egy másiknak. 
Itt egyszerűen arról van szó, kiváltja-e benne azt az érzést, ami nem a logikusan felfogható „elég jó” szerint jön létre.
Nem is olyan régen én is szenvedtem ettől, mert az adakozó oldalon álltam, és chaten közölték velem egyéves kapcsolat után, hogy csak barátok vagyunk. Bennem is felmerült: miért? Miért nem lettem elég jó neki? Pedig mi mindent megtettem és megtennék érte... Pedig nem vagyok külsőre olyan, aki ne tetszene neki, sok közös témánk volt, sok mindenben megnyíltunk egymásnak, ahogy soha másnak.
És mégsem, nem sikerült. 
A legrosszabb, amit ilyenkor tehet az ember, ha saját tulajdonságait hibáztatja. Azért, mert nem vagyok elég okos, elég szexis, elég szenvedélyes, elég szép, stb.
Ez nem így működik. Hülyén hangzik talán, de ez egyszerűen csak megtörténik, általában nem kategorizálható okból.
Ilyet alighanem mindenki átélt már. Aki nemrég élte át, és még nem hegedt be teljesen a seb, az még jobban át tudja érezni annak a fájdalmát, aki most éli át ezt, ha ráadásul a másik csalódásának éppen okozója, de legalábbis részese, akkor ez kettős vágás rajta – de még így se ér fel persze annak a szenvedésével, aki adna, de viszonzást nem kaphat...
És nem tudja, mi a jó: ha hallgat és eltűnik, hogy ne tetézze a másik baját azzal, hogy jelenlétével is megnehezíti az elszakadás és gyógyulás folyamatát, vagy próbáljon úgy tenni, mintha nem történt volna semmi.
Végül azonban ezek mind csak szavak, annak a gyötrődését nem enyhítik, aki átéli, ahogy az se fogja vigasztalni, hogy nem csak neki fájhat ez a helyzet...

Ez a belgrádi út se éppen jól indult.

A szokásostól eltérően nem a cégtől indultam el a pályaudvarra, hanem otthonról.

Kora reggel elvittem szervizbe a Viggent, mert műszakiztatni kell, így nem tudtam már később a csomagokkal bemenni a céghez, de minek is?

Hazafelé busszal azért mégis bementem, mert tegnap elfelejtettem magamhoz venni az ajándékokat, melyeket kifejezetten a szerb tanítványaimnak szereztem be (japán kalligrafikus tustollak – nagyon jó kis cuccok, olyan, mint egy toll, de a vége finom ecset, amivel a kalligrafikus japán írásjeleket lehet szépen rajzolni, viszont úgy működik, mint egy filctoll, tehát a tinta benne van és valami okos kis mechanizmus adagolja folyamatosan).

Bár rövid időre voltam csak benn, amíg magamhoz vettem ezeket, de összefutottam mégis valakivel, akivel pedig szeretnék mostanában elkerülni minden találkozást, mert rossz hatással van rám. Azért kibírtam.

Hazamentem, pakolásztam, hívtam taxit. Persze megint kicsit kapkodás lett belőle, de épp a megbeszélt időben kinn voltam az utcán, ám a taxit nem láttam. Kicsit nézelődtem lejjebb az utcán, és 3 házzal odébb állt egy, megnéztem és úgy tűnt, ez az. Odabicegtem, bár most már egész jó a lábam, de még nem az igaz, és tényleg az a taxi volt. Viszont a Határőr útnak azon a részen olyan furmányosan vannak számozva a házak, mintha így lenne: 4...6...4/c... elég nagy hülyeség.

Mindegy, megbeszéltük a taxissal már menet közben, hogy már ezt is tudjuk (eddig még nekem se tűnt fel). A Keletibe mentünk, már az Astoriát is elhagytuk, mikor belém villant, hogy a vonatjegyet otthon hagytam. Basszus, a szokásos szétszórtságom, de ez most súlyosabb, amit mondjuk nem csodálok a jelenlegi állapotomban.

Szerencsére, mindig igyekszem elég nagy rátartással elindulni, még volt 35 perc indulásig, megkérdeztem a taxist, belefér-e egy visszaút a lakásba, hogy még időben a pályaudvara visszaérjünk, azt mondta, szerinte menni fog.

Bele is húzott rendesen, minden lehetőséget kihasznált, 12 perc alatt visszaértünk nagyjából, felállítottam lépcsőmászással nehezített bicegve rohanás egyéni csúcsát, megtaláltam a jegyet, nem felejtettem el bezárni az ajtó, és hála a taxisom profizmusának 8 perccel indulás előtt ott voltunk a pályaudvaron, sőt, a taxis még azt is felajánlotta, hogy ne kelljen a fizetéssel meg számlaírással se időt veszteni, hogy bemegy majd a céghez, ott csekkben kifizetik (mert ismerte a céget, szokott hozzánk járni). Tényleg maximálisan rendes és profi volt, amúgy Tele5-ös.

A vonatot hamar megtaláltam csak a kocsit nem annyira, akartam még enni előtte valamit, illetve venni az útra ebédet, az egyetlen közel lévő kajás kioszkban a néni folyamatosan mobilon beszélt és nem nagyon akaródzott neki észrevenni, hogy kuncsaft várakozik, mikor pedig szóltam neki, egyszerűen letagadta, hogy lenne valami meleg kaja, holott láttam, hogy van goffry-sütője. Csak folyt belőle a szó a mobilon, kérdeztem, esetleg csinálna egy frisset? Azt mondta, várjak már egy kicsit, hadd fejezze be. Úriember lévén nem küldtem el a 'csába, csak annyit mondtam, hogy 3 perc múlva indul a vonatom, inkább hagyjuk, és felszálltam. Végül is van nálam sajt meg szalámi (annak az ikertestvére, amit még Mexikóban einstandoltak a vámosok), az jó lesz ebédre meg vacsorára a vonaton.

Hmm, azért kíváncsi vagyok a fritzdroidok (német biztonságiak a frankfurti reptéren) megitták-e a tequilámat... kár, hogy nem törtem előtte össze, mikor otthagytam, tudom, irigy kutya vagyok, de nehogy már az én káromra bulizzanak ott...

A vonaton viszont az villant belém, hogy a hiperszuper vízhatlan sapkámat elhagytam, gondoltam, a taxiban maradhatott, felhívtam őket, kértem, ha megtalálják, juttassák el a céghez, mikor úgyis megy a csekkért. Még vissza is hívtak pár perc múlva, hogy igen, megtalálta a sofőr és beviszi. Ezt nevezem szolgáltatásnak.

A vonat kényelmes volt, első osztály, ahogy szokott, és most olyan helyre ültem, ahol az ülések egymással szemben vannak és ki lehet húzni kicsit, így félig ülő-félig fekvő testhelyzetben elég kényelmesen szunyókálhattam egyet.

Most már Szabadkán állunk. Lehet, alszom még egyet. Kellemes meleg van.

 

Ez a visszaút Mexikóból nem volt éppen zökkenőmentes.

Először is, van egy immigration card, amit belépéskor ki kell tölteni, ennek a nagyobbik részét letépik az útlevélellenőrzésnél, a kisebbiket visszaadják, és kilépéskor enélkül nagyon nehéz kijutni. (Mondjuk nem értem, ennek mi a lényege, miért az a fontos, hogy a kilépéskor legyen igazolásom, és ha nincs, akkor miért nem engednek kilépni, ez a fölösleges bürokrácián kívül semmi értelmet nem nyer...)

Lényeg, hogy ez a kis lepecsételt fecni elveszett (talán a hotelben esett ki, ahol lemásolták az útlevelet, amiben tartottam).

Ezt csak a check-in pultnál (illetve baggage drop pultnál) derült ki, enélkül nem tudtam megtenni, igaz, a bőröndömet már bevitték és a hölgy elvette az on-line checkin során megkapott beszállókártyámat. (Bocs, az angol szavakért, de nem tudom, van-e ezekre tömör, találó magyar kifejezés).

Elküldött a bevándorlási hatósághoz, ami egy emelettel lejjebb volt.

Ott egy morcos képű alkalmazott kérdezősködött, mikor jöttem, mivel jöttem, hol az idejöveteli beszállókártyám (fogalmam sincs, miért kéne megtartanom?), aztán turkált egy darabig a számítógépben és kibányászta, hogy 8-án érkeztem és nem tud segíteni, csak ha elmegyek a rendőrségre bejelenteni, hogy elveszett a kártyám.

Kicsit kétségbeestem, mert már nem volt sok idő, a vállát vonogatta, hogy sajnálja, de a rendőrségi jegyzőkönyv nélkül nem tud segíteni.

Oké, rohantam a rendőrségre, ami a reptéri épületen kívül, a taximegállónál van. Mikor az út közepén lévő jó magas járdaszigetről leléptem siettemben, kicsit rosszul léptem, és a bal bokám rendesen befordult alám, ahogy kell, én meg hátamon a tízkilós hátizsákkal elterültem az út közepén. Rettentően fájt a lábam, szerencsére kocsi épp nem jött, mert 20 másodpercig nem bírtam felkelni, épp levegőrt kapkodtam. Ja, mellesleg ez úgy 2 méterrel a rendőrségi épület üvegajtaja előtt történt. Egy ott lófráló rendőr jött csak közelebb, pedig 5 méteren belül sokan látták, mi történt, valamit kérdezett spanyolul, de ő se segített.

Nagy nehezen felkászálódtam és kínosan bebicegtem a rendőrségre, ahol az első ajtótól továbbküldtek a másikhoz. Ott kitöltettek velem két papírt, majd lepecsételték és az egyiket visszaadták, ezzel nehézkesen visszasántikáltam a bevándorlási hivatalhoz, ahol pár perc múlva sorra kerültem, és kitöltettek velem még 3 papírt, majd kaptam egy negyediket, amit szintén alá kellett írnom, és egy kukkot se értettem belőle, mert persze spanyolul volt.

Aztán kifelé menet még egy nagy „vendégkönyvet” is alá kellett írni. Szóval azért a szar kis fecniért 6 másik papírt kellett kitölteni. Nyilván sok a fölösleges adminisztrációs munkaerő, más értelme nincs.

Ezzel végre visszajutottam a check-in-hez, és sikerült is megkapni a beszállókártyát, azt megint nem értem, miért kellett az általam kinyomtatott helyet újat csinálni, ugyanazok az adatok voltak rajta.

Ahogy előző alkalommal is, vettem ajándékba egy jobbfajta hétdecis tequilát 19 dollárért, amit egy „lehegesztett” nejlonzacskóban adtak át, épp úgy, mit legutóbb.

Elvonszoltam magam a beszállókapuhoz, hálistennek a többi nagy reptérhez képest itt csak keveset kellett gyalogolni. Ott már álltak sorban a beszálláshoz, én is beálltam, azaz inkább ültem a földön, mert az elviselhetőbb volt. Végre-valahára beszálltunk, jó hátra volt helyem (én választottam, csak a fene gondolta, hogy így megjárom). Mikor már kicsit rendeződtek az utasok, megkérdeztem az utaskísérőt, tud-e segíteni, sajnálkozott, hogy csak Aszpirinje van, amit én nem is szedhetek, másrészt van más fájdalomcsillapítóm.

Végül azt mondta, hogy megbeszélte a „főnökével” és vagy most elmegyek orvoshoz, de akkor nem repülhetek velük, vagy el kell viselnem, maximum jeget tud hozni. Mondtam, isten őrizz, hogy még maradjak, köszönöm a jeget, az jó lesz.

Hozott is egy nejlonzacskóban nagy csomaggal, azt rákötöztem a lábamra (amin már jó 3 ujjnyi vérömleny-daganat volt addigra) az előző Sherpa dzsekimről maradt kis vízhatlan tasakkal, amin egy gumírozott pánt van.

Persze egy idő múlva elolvadt és a zacskó ereszteni kezdett, beletettem egy pohárba. De addig már kicsit jobban voltam.

Repülés közben egy nedves papírtörlővel borogattam és ráhúztam a zoknit, rendszeresen frissítettem a vizet rajta. Ettől függetlenül elég kínlódás volt egy ilyen szűk helyen logó lábbal ücsörögni 10 órát így. Becsületére legyen mondva a Lufthansának, a kiszálláskor felraktak egy amolyan elektromos kiskocsira egy mozgássérült idős hölggyel és családjával együtt. Még azt is felajánlották, ha nagyon fáj, akkor tolókocsin kitolnak az elektromos „autóig”, de ezt visszautasítottam inkább, mert nagyon megalázó szituációnak éreztem volna ilyen kiszolgáltatottnak lenni, járni végül is tudtam bicegve, csak lassan.

Viszont nagy segítség volt ez a targoncázás, mert enélkül hosszas kínlódás lett volna, nagyon messze volt a budapesti gépre a beszállás. Azért a nagyon pozitív képet kicsit elrontotta a biztonsági ellenőrzés. Itt sajnos nem hagyták a tequilát, amit egyáltalán nem értettem. Magyaráztam, hogy egy hónappal ezelőtt ugyanilyen tequilát, ugyanilyen csomagolásban, ugyanígy a kézipoggyászként használt hátizsákomban simán felvihettem a gépre, de a droidok csak azt ismételgették, hogy „you can go back and check in you backpack or you should throw away the liquid.”

Nem értem, mi a fenéért mondtak ilyen hülyeséget, láthatták, hogy notebook van a hátizsákban meg mindenféle informatikai cucc, minden utazási információban erőteljesen igyekeznek lebeszélni arról mindenkit, hogy ilyen csomagot feladják, ilyet csak kézipoggyászként ajánlott vinni. Akkor minek ismételgették megakadt lemezként, hogy a közel háromszázezer forintos műszaki cuccot egy csomó egyéb dologgal és leginkább a fontos adatokkal, csomagként adjam fel??? K az a hülye, aki megteszi egy húszdolláros italért? Ez teljesen ostoba „választási lehetőség”, értelmetlen, mondják akkor azt, hogy add ide vazzeg a szeszt, mert szeretjük a tequilát.

Mikor próbáltam kérdezni ismét, hogy mitől változott a szabály, hiszen legutóbb átvihettem, megint droidmód darálták a mondókát, hogy már 2 éve ez a szabályozás és ez EU direktíva... nagyon felhúztak, nem a 19 dollárért, hanem azért, mert megígértem valakinek ajándékba a tequilát, másrészt meg az átláthatatlan, következetlen szabályozás miatt, végül odahívták a főnöküket, mondom, ha múltkor átvihettem, most miért nem vihetem át? Azt mondja, semmikor nem vihettem át. De én átvittem, megröntgenezték, látták és szó nélkül átengedték. Azt mondta, az nem lehet.

Bazzeg, ezzel mit kezdjek?

Aztán rájöttem, hogy a múltkor az KLM volt és Schiphol reptér, kérdeztem akkor mi a különbség, hogy Amszterdamban átengedik, itt meg nem? Azt mondja, ez EU direktíva és mindenütt azonos.

Kérdem, akkor hogy lehet, hogy ott mégis átvihettem?

Megint a droidválasz: de nem vihettem át.

Ez hülye. Ott volt? Nem. Én ott voltam, átvittem, látták, nem szóltak, odaadtam annak, aki kérte. Akkor most mi van?

Mondom oké, dobják ki, de mondja meg, hol találok információt arról, milyen esetben engedik át és melyik reptéren és melyiken nem?
Válasz: ez egységes EU szabályozás, sehol se vihetem át, blabla...

Na jó, hagyjuk. Droidokkal nem szabad.

 

Ezek szerint két dolog lehetséges.

1. Vagy valóban egységesnek kell lennie mindenütt és nem lehetett volna átvinni Schipholon sem, ez esetben a biztonsági ellenőrzés szart se ér, mert hét deci folyadékot simán felvittem a gépre, amivel akár fel is lehetett volna robbantani. Tehát az egész fontoskodás a folyadékok körül komolytalan, mert ha én átjutottam, akkor más is átjut.

2. Ha pedig valamiért ez szándékos volt, és egyik reptéren legálisan átvihettem, a másikon meg nem, akkor meg ezért komolytalan az egész cirkuszolás a folyadékokkal.

A nap betetőzéseképpen kb. ötször annyi idő alatt értem le az utcáról a házhoz a lépcsőn, aztán fel a lakáshoz, mert egy 20 kilós bőröndöt, 10 kilós hátizsákot és még két másik szatyrot le- és felvonszolni kimarjult bokával csak kis lépésekben lehetett, hazaérve láttam, szerencsére az eleve szárazságtűrőként választott növényeim túlélték a három hetet, ellenben a hűtőben jó pár kaja megromlott, távollétemben a kéményseprő látogatása (a szomszéd néni engedte be) leverte a falról a törölközőtartót, valamin biztos ellenőrizte az ócska, régi FÉG vízmelegítőt, amitől annak kialudt az őrlángja, és azóta se bírtam visszagyújtani, ettől már kiborultam, ordítottam és ököllel vertem dühömben azt a szar kazánt, nagyon elegem volt, hogy több mint félnapos utazás után hullafáradtan hazaérek és egy fürdőt nem tudok venni, mert nincs meleg víz, és hétvége lévén nem is lesz hétfőig, amikor meg millió dolgot kell elintéznem, számlákat befizetni, cégnél elszámolni, bevásárolni, orvoshoz menni (nem a bokám miatt, az a rándulás meg vérömleny nem igényel orvost, ez már megszokott dolog, minden évben párszor kifordul a bokám). Mikor lesz itt meleg víz? Nagyon elegem van... :(

Tízperces kínlódás után végül sikerült egyszer az őrlángot visszakapcsolni annyira, hogy működött egy zuhany idejére a cucc, de amint elzártam a csapot, ismét kialudt az őrláng, és azóta már félórás újabb kínlódás után se volt hajlandó ismét begyulladni...

Tele van a tököm az egésszel... és kedden már indulok tovább Belgrádba vonattal, ahol hétvégén is dolgozni fogunk. :(

 

 

Mikor kijöttem másfél hete, úgy volt, 5 nap és jövök haza. Az még belefért, hogy keddig meghosszabbítottuk, ezt én is kértem, mert nem lettem volna nyugodt, ha nem érzem úgy, hogy maximálisan sikerült elintézni mindent.

Aztán reggel már be is jelentkeztem a Lufthansához on-line, meg is volt a beszállókártyám az esti járatra. Erre délben felhívott a helyi képviselőnk, hogy még kéne maradni, mert nagy hirtelen a felhasználó (állami) gondolt egyet, és teljesen más technológiát akar használni, mint amire már másfél hónapja készülünk.

Néztem, számolgattam, konzultáltam a főnökömmel, és kitaláltuk, hogy még két nap (csütörtök estig) belefér. Mivel vasárnap utaznék megint Belgrádba, lenne egy napom átállni, mosni, elintézni az elintéznivalókat (elvileg egy nap szabit akartam ehhez, de hát szombat lenne az a nap így).

Enyhén rizikós volt, hogy a beszállókártya kiadása után lehet-e még átfoglalni a jegyemet. A helyi képviselő megoldotta a mexikói Lufthansánál.

Azért húztam ugyan a számat a késés miatt, de egye kutya.

Erre ma megint felhív, hogy már megbeszélte a projektigazgatóval otthon, hogy még egy hétig maradhatok, már át is foglalta a jegyemet jövő péntekre.

Tátva maradt a szám, mert én erről eddig egy kukkot se hallottam. Kérdeztem, miért, hogyan?

Kiderült, beszállt a projektbe a kormányzat hivatalos megbízott cége, ami azt jelenti, hogy az összes eddig dolgot kezdhetjük előről, mert ők jobban tudják, csakis ők jogosultak, blabla, szokásos bullshit. Pedig a mi területünkhöz nem is konyítanak...

És az ügyfelünk attól tart, hogy az új technológiát még nem ismerik eléggé ahhoz, hogy sikeresen menjen a dolog. Ezért kellek nekik még a jövő hétre. (Egyébként igazuk van, ilyenre még kevés a gyakorlatuk).

Felhívtam a support team főnökét, azt kérdezte, „ugye nem engem készülsz lebaszni?”. Szóval sejtette, hogy kissé dühös vagyok. Mondtam, nem, de mi ez az egész, arról volt szó, hogy a belgrádi út semmiképp se halasztható. Hát, ezek szerint mégis, az erősebb kutya baszik elv alapján, a projekt értékesítési igazgatója erősebb pozícióban van, és azt mondta, őt nem érdekli az eddigi ígéreteink, a másik projekt, mert ez most sokkal fontosabb.

Ezt még valahol meg is értem, ha tényleg bejön majd a dolog.

De annyit azért elvárnék... nem, azt még nem is, hogy megkérdezze, tudok-e még egy hétig maradni, hanem legalább ő szóljon nekem, hogy „figyelj, kinn kéne maradni még egy hetet, megoldod, ugye?” De semmi. Csak átfoglalják a jegyemet, amit ráadásul a helyi képviselőtől tudok meg.
Persze, tudom, én vagyok a hülye, más örülne, hogy még egy hétig maradhat Mexikóban.

Én is örülnék, ha üdülés lenne. De ez munka. Reggeltől estig, és még utána is a hotelszobában. A múlt szombaton is dolgoztunk.
Mondjuk az itteni képviselő meg az ügyfél is nagyon készséges, segítőkész, a kaják finomak, sajnos, mert az év elejéhez képest már 4 kilót híztam. :(

Csak éppen nekem otthon lenne elintéznivalóm. Többek közt be kellene diktálni a mérőóra állásokat, kivenni a számlákat a postaládából és befizetni. Nem egy hét múlva, hanem ezen a héten.

Egyszerűen nem tudok még akár két hónappal előre se tervezni, semmilyen programot nem tudnék előre lebeszélni, mert bármikor ugráltathatnak. Ha esetleg valamilyen tanulmányt akarnék folytatni, szóba se kerülhet. Vagy bármi egyéb, ami folyamatos, rendszeres megjelenést igényel. Gyakorlatilag a cég rendelkezik az időm felett, rángatnak, mint egy marionettet.

Azért egy egyedülállónak is lehetnek tervei, magánélete, hobbi, stb. De nyilván azt gondolják a cégnél, hogy ja, te könnyen vagy, nincs család...

 

Közben most kiderült, mennyire elkényelmesedtem, nem gondoltam, hogy egyheti ruhaadag kézzel kimosása és kicsavarása vízhólyagot csinál a kezemen (pedig gondolhattam volna, végül is vízzel mostam... vagy ez most nagyon rossz vicc volt?)

 

Nahát, teljesen meghatódtam. Miközben ezt leírtam, épp érkezett egy email válasz az én kissé karcos hangvételű helyzetjelentésemre a projektigazgatótól, melyben elnézést kért... ez is valami. :)

 

 

 

 

Nagyon megörültem nemrég.
Annak idején még főiskolás koromban szakdolgozatom témájául elég egzotikus dolgot választottam: Gitár-MIDI átalakító Atari ST számítógéppel. Magyarul ebből egy gitárszintetizátor lett volna, ha sikerül befejeznem, de csak részben tudtam megépíteni.
1989-ben, mikor elkezdtem, Magyarországon nem sok ilyen cucc volt és nagyon drágának is számítottak, szakirodalom magyarul meg éppenséggel semmi.
Internet nem volt, illetve egy Kandós diák számára nem, ami volt, azt nagy néha a tanárok használhatták.
Maradt a könyvtár, ahol szintén semmi, mert ez aránylag új technológia volt, tehát könyvek nem léteztek róla K-Európában. Sikerült egy zenész csoporttársamtól egy angol nyelvű zenészmagazint kölcsönkapnom, amiben volt egy aránylag jó áttekintés a témáról, megemlítve egy angol nyelvű könyv címét is. (Hát igen, mennyivel egyszerűbb ez most...)

Na de akkoriban, itthonról, angol könyvet megrendelni iszonyú macerás volt. Nosza, írtam az angliai családi barátoknak, akik nagyon kedvesen és nagylelkűen megvették és elküldték a könyvet nekem, még csak ki se kellett fizetnem.

Ezzel felvértezve már némileg több háttértudással álltam neki, bár ez is inkább csak zenészeknek szóló ismertető volt, nem műszaki szakmai anyag.

Sokat segített annak idején gitártanárom, Folk Iván, akinek volt egy Ibanez MIDI gitárja, és vele megbeszélve és tesztelve néhány gyakorlatban kipróbálható feltételezést, sok alapvető tapasztalatot szereztem.

Amiért viszont elkezdtem írni ezt a bejegyzést, az a tény, hogy ebben a témában ismét csak magyar kutató/feltaláló volt világszerte a vezető, Szalay Andrásnak hívják és először a Shadow, később az Axon cégeknek készítette el a korszak legjobbjának számító MIDI-gitár rendszereit. Olyan zenészek használják, mint John Maclaughin, Pat Metheny, Steve Morse és még sokan mások. Mindezt lényegesen kevesebb erőforrással hozták össze, mint a nagy konkurensek (Ibanez, Roland).

Valójában őt szerettem volna felkérni diplomamunkámhoz külső konzulensnek, de akkoriban éppen külföldön dolgozott, így Kóbor „Meki” János vállalta el, akiben egy végtelenül szerény, segítőkész és hozzáértő embert ismertem meg.

Ha valakinek esetleg így ismerősebb, Szalay András testvérével, Sándorral az igen érdekes és színvonalas – kicsit ELP-szerű, máshol inkább a teljesen elektronikus Kraftwerk/Tangerine Dream/Vangelis irányába tolódó - progresszív zenét játszó, méltatlanul elfeledett Panta Rhei együttesben zenéltek, Sándor gitározott, András basszusgitározott (a honlapjukon letölthetőek a zenék), ahol többek között Laár András is énekelt, illetve Matolcsy Kálmán (később elismert matematikus) billentyűzött. Akkoriban a debreceni tudományegyetem hallgatói voltak. 
Szintén fontos megemlíteni, hogy Szalay Sándor (nemzetközileg elismert csillagász lett az USA-ban) és András (azóta is hangszerfejlesztőként tevékenykedik, több neves külföldi cégnek tervez rendszereket) már az 1980-as évek elején kifejlesztettek egy Muzix-81 nevű számítógépre alapozott stúdiórendszert, mely akkoriban egyedülállónak számított a világon. Hazai alkalmazója főleg az Omega stúdió volt (például Presser Electromantic című, világszínvonalú lemeze is ezen készült), de külföldön is népszerű lett, hiszen a MIDI stúdiókat megelőzve kínált relatíve olcsó és jól használható megoldást. Hogy megértsük, milyen teljesítmény lehetett ez, tudni kell, hogy a rendszer – nevéből is láthatóan – a Sinclair ZX 81 gépre épült, melyben egy Z80-as 8 bites processzor dolgozott és alapkiépítésben 1 kB (igen, egy kilóbájt, ami manapság még egy JPG képre se elég) memóriája volt mindössze!

További részletek a Sinclar.hu portálon, érdemes elolvasni, kreatív és zseniális emberek portréja rajzolódik ki az interjúból.
 

Ezek után az is teljesen érthető, hogy ők voltak azok, akik az első magyar szintetizátort kifejlesztették akkoriban, mindössze egy fényképet látva a korabeli Moog szintiről, és hallva a hangját egy lemezen.
 

Mivel magam is rendelkezem egy Shadow MIDI rendszerrel, de sajnos egy kábelem hiányzik hozzá, a Shadow magyar forgalmazója pedig 2 éve ígérgeti, hogy hoz, sose tudtam használni.

Nemrég a Yahoo Group-on keresztül felvettem mailben a kapcsolatot magával a fejlesztővel, Szalay Andrással, aki hihetetlenül gyorsan és segítőkészen reagált, nagy megtiszteltetés volt telefonon is beszélnem azzal, aki számomra az egyik kedvenc érdeklődési területem legnagyobb gurujának számít.

Gondoltam, érdemes megemlíteni, még ha sokan nem is olvassák majd el, hogy megismerjünk két, itthon talán kevéssé elismert magyart, akikre büszkék lehetünk. Kár, hogy ők is csak külföldön tudtak érvényesülni.

 
Némi extra információ, a hitelességét nem garantálom, mert egy fórumról való, de számomra teljesen hihetőnek tűnik:

"A viccesen "univerzális" egyébként az a dologban, hogy az András által kidolgozott és az AXON-ban (és más hangszerekben is) használt matematikai módszerrel elemzi Sándor a világegyetemet. (az Univerzum saját rezgéseinek vizsgálata és így a korának a meghatározása)"

Ennek a matematikai modellnek egy változata került saját fejlesztésű, fizikai modellezésű digitális zongorájába 1988-ban, melyet-ha igaz- a Stanford egyetemen, annak közreműködésével készített, ezt követően már a Stanford tulajdonát képező Virtual Acoustic Modelling elv volt az amelyet a Yamaha megvásárolt.

Lám csak, ezek szerint egy telekommunikációs bizniszben utazó multi is lehet megértő és ügyfélbarát.

Mint azt említettem egy előző bejegyzésben, kipróbáltam egy Pannonos mobilinternet csomagot, 30 napos tesztelési lehetőséggel (azaz 30 napig csak a normál havidíjat kell megfizetni, és nem kell hűségnyilatkozat). Sajnos az utolsó napokra hagytam a visszavitelt (ami szerintem egyébként normális, mert ha módja van az embernek használni, miért ne tenné, végül is nem ingyen volt, nem potyázás, amiért fizettem, azt használom is...), és közbejött a betegség és orvosi vizsgálat, no meg az, hogy bután elnéztem a határidőt, mivel dec. 30-tól jan. 30-ig nem 30 nap van...

Így egy nappal később vittem vissza, ami a rendszerük számára már a hűségidőszak megszakítását jelentette, amiért 70e Ft-ot kiszámláztak.

Kértem az ügyfélszolgálaton ennek egyedi, méltányossági elengedését, tekintettel a betegségemre és a minimális késedelemre.

Nemrég meg is jött a válasz (mivel épp Mexikóban vagyok dolgozom, ismerős elküldte beszkennelve), hogy az Egyedi Igénykezelési Csoport méltányolta a kérésemet és eltekintett a 70e Ft befizetésétől.

Ez megerősítette bennem azt, amiért eddig is már tizenakárhány éve megmaradtam a Pannonnál, hogy minden hibájukkal együtt még itt a legemberibb az ügyfélszolgálat.

Kösz, Pannon, ezúton is.

 

(Csak hogy ne tűnjön teljesen fizetett reklámnak a dolog, azért megjegyeznék két dolgot:

1.  Fenntartom, hogy kicsit zavaros, hogy a számlázási fordulónap minden hónap azonos dátumára esik, ehhez szoktam hozzá, van egy ilyen internetes csomagom is, de csak 100 Mb használhatósággal, - ez arra kell, ha néha muszáj emaileznem vagy információt keresnem mobilról - míg ehhez a kipróbált határidős dologhoz ki kell számolni, hogy az adott időszaknál pontosan milyen dátumig tart. Rendben, nem kell ehhez professzornak lenni, de szerintem annak, aki évtizednyi idő alatt megszokta a másik módszert, megtévesztő lehet kicsit...
   
2. A Pannon ügyfélszolgálatnak küldtött első emailemre 2 munkanap múlva válaszoltak, ami szerintem eggyel több a kelleténél, ehhez magunkat veszem referenciának, nálunk teljesen nemzetközi ügyfélkör van és email-en folyik a kommunikáció leginkább, és általában 12 órán belül reagálunk, hétvégén is. Továbbá, 3 későbbi emailemre a témában egyáltalán nem érkezett válasz, igaz, a probléma megoldását tekintve ez már nem is lényeges, de azért picit bosszant.)