Az írás Von-bok Rie:Korea unmasked című könyve és saját személyes tapasztalataim alapján készült. Nem tekinthető mindenhol általánosan elfogadott történelmi hűségűnek, a szerző véleményét tükrözi.

Az első részt azzal fejeztem be, hogy mindhárom ázsiai országban erős, egységes nemzeti tudat alakult ki, ezért aránylag jól lehet őket egy-egy fogalommal jellemezni, mely értékrendszerük központi elemeit fejezi ki. Ez lehet a kulcsa annak, hogy megértsük gondolkodásmódjukat, világnézetüket, viszonyaikat a világhoz.

 Nézzük először Kínát.

Mi jellemezheti leginkább Kínát? A legjobb szó erre az EGY, és ennek minden környező jelentése: egység, egyedüliség, elsőség, amit az itt látható kínai írásjel szimbolizál. 

Természetesen ennek mély történelmi gyökerei vannak. Kína hatalmas ország a kezdetektől fogva, de heterogén etnikailag. Az egyes népcsoportok fejedelmei mind hatalmat akartak, ez hosszú időkön át tartó véres csatározásokat jelentett. Végül rájöttek, hogy ebből nem sül ki semmi jó, szükség van egy erős központi hatalomra, egy abszolút és megkérdőjelezhetetlen felsőbbségű uralkodóra, aki képes egységbe forrasztani az országot. Csin Si Huang-ti volt az a császár, aki az egységes Kínát megalapította, i. e. 221-ben, egyszerre volt nagy távlatokban gondolkodó, bölcs államférfi és kegyetlen zsarnok, de hát ez a korral és a történelmi helyzettel járó szükségszerűség..

Néhány későbbi megosztott korszakától eltekintve ez az óriási birodalom több mint 2000 éve megőrizte egységét, ez teljesen egyedülálló a világban. Hogyan sikerülhetett ez?

Sikeresen teremtett meg egy olyan rendszert, mely egyrészt viszonylagos tolerancián és befogadáson, másrészt erős hűbéri kötelékeken alapult. Azoknak a népeknek, akik elismerték a császár felsőbbségét (elfogadták, mint nagyobb testvérüket) és hűséget fogadtak neki, autonómiát ígért, ami gyakorlatilag meglehetős önrendelkezési joggal és a belügyeikbe való minimális beavatkozással járt. Természetesen a hűbéres államok minden évben követeket küldtek a hűbéri adóval, mellyel kifejezték hűségüket az uralkodónak. De Kína nem akarta mindenáron kifosztani őket, ezért stratégiája nem arra épült, hogy ami kellett neki, azt elveszi, ha nem adják, inkább próbálta időnként elnyerni a vazallus államok jóindulatát akár ajándékokkal viszonozva is.

(Persze nem általánosítható ez minden esetre egyformán, Korea például a Csoszon dinasztia alatt meglehetősen megszenvedte a Kína hűbéruralmat, időnként a „Nagy Testvér” bizony beleavatkozott az uralkodóház dolgaiba, akár a trónutódlásba is beleszólt.
Bár a koreaiak általában úgy minősítik ezt az időszakot, hogy megőrizték függetlenségüket, valójában Kína szemszögéből ők a birodalom részei voltak, mint hűbéres állam. Az viszont tény, hogy ez tette lehetővé Koreában a nemzeti identitás megőrzését.
Ennek érdekes – és Korea szempontjából szomorú -. folyománya lett, mikor az 1894-95-ös Kínai-Japán (máshol Sino-Japán) háborúban Japán térdre kényszerítette a birodalmat, az egyik első dolga volt rákényszeríteni, hogy ismerje el Korea függetlenségét. Mi mást tehetett a vesztes: elismerte. Ettől kezdve Japán nyugodtan megszállhatta a Koreai-félszigetet, hiszen ez „kettejük ügye” volt, Kínának semmi köze hozzá...)

De térjünk vissza Nagy Testvér dolgaihoz.
Ha mégis akadt olyan állam a környéken, mely nem fogadta el Kína dominanciáját, annak vég nélküli kegyetlen háborúskodással kellett szembenéznie.

Ez tehát a háttere, miért az egység, az egy Kína mind felett elve a meghatározó a gondolkodásmódjukban.
Megosztottság, széttagoltság = káosz, háború, viszály; egység = béke, fejlődés, rend. De hogy jelenik ez meg napjainkban?
Miután a nacionalisták és kommunisták harcából a 1949-re a maoisták kerültek ki győztesen, Csang-Kaj-Sek vezetésével a Kuomintang pártiak Tajvan szigetére menekültek, ahol megalapították a Kínai Köztársaságot (Republic of China), míg az anyaország a kommunizmus útjára lépve a Kínai Népköztársaság néven (Peoples Republic of China) létezett tovább. Kína az ENSZ-ben 1971-ben sikeresen kigolyózta Tajvant, és elfoglalta a helyét, mint a kínaiak egyetlen jogos képviselője.
Ettől függetlenül Tajvan egyike lett az ázsiai gazdasági csodáknak, a világ informatikai gyártókapacitásának és fejlesztésének jelentős részét adja, életszínvonalbeli, technológiai fejlettsége inkább a Japán-Korea által állított nívóhoz van közel, mint az anyaországéhoz – ez persze igen kívánatos falattá teszi a népi Kína szemében. A Nagy Testvér mindaddig visszafogottan viselkedik vele, míg nem vitatják, hogy ők is Kína részét képezik, de amint függetlenségről szólnak a tajvani hangok, azonnal kemény hangú vezetői nyilatkozatok és még keményebb erődemonstrációk következnek (csapatösszevonások, hadgyakorlatok Tajvan partjaival szemben, rakétalődözések), aminek az USA persze nem örül, de alig hinném, hogy a valóságban megkockáztatna egy háborút Kínával Tajvanért, bár kétségtelenül támogatja haditechnikával, és az említett masírozások idején oda szokta vezényelni valamelyik anyahajóját. Az Egy Kína elve itt is előbb-utóbb győzni fog, úgy tűnik, maga a tajvani nép is megosztott az ügyben, akár a politikusok, de gazdasági szinten már régóta nagyon erős kötődések alakultak ki, rengeteg tajvani cég és üzletember rendelkezik már komoly befektetésekkel az anyaországban.

Ami jobban mutatja az Egy Kína elv gyakorlatias és toleráns mivoltát, az Hongkong esete. A régebben brit protektorátusként létező „városállam” 1997-ben ismét hivatalosan is Kína részévé vált az egy ország -két rendszer elv betartásával, azaz Hongkong egy különleges, kapitalista enklávét képez a kommunista Kínán belül (persze ez a kommunizmus nem az a kommunizmus már...)

A másik oldalról viszont az Egy Kína elvnek ellenszegülő tibetiek és pár határ menti, főleg iszlám többségű terület függetlenségi szándékai rendre erőszakos és véres megtorlásba ütköznek.

Talán a fenti, nagyon vázlatos történelmi áttekintés segít abban, hogy kicsit más szemmel nézzük ezt, hiszen az ezredévek óta a kínai gondolkodás fundamentumául szolgáló egység-fogalom elleni lázadásnak, támadásnak értelmeznek minden elszakadási törekvést, és az egység fenntartása mindenekfölött fontos számukra, mivel úgy gondolják, ez a záloga annak, hogy a több mint 1.3 milliárd kínai polgár békében és prosperitásban élhessen, és az egység legkisebb megbomlása is káoszhoz, viszályhoz és válságokhoz vezet. Természetesen élnek pl. koreai kisebbségek is Kína területén, ők beszélhetik a saját nyelvüket, saját rádió/tévéadások szólnak nekik és mindaddig, amíg elismerik, hogy ők kínai polgárok, nincs velük semmi gond, de amint ezt vitatni kezdenék, durva reakcióra számíthatnak.

A kínai birodalom több mint 50 különböző etnikai csoportot olvasztott magába, felszívta kultúrájukat – de az Egy Kína elve nemcsak a birodalomhatárain belül érvényesül! Hiszen szerte a világon rengeteg kínai él, van, ahol egész városrészeik léteznek, de nálunk is még apróbb falvakban is megtalálni a kínai boltost... a kínai EGY elve rájuk is érvényes, összefogja Kínát, mint birodalmat, a kínai kultúrát és a kínai embereket szerte a világon. De ez még nem minden, hiszen ez a kínai karakter is sokféle jelentést hordoz , azt is jelenti: a legjobb.

Ebből következik, hogy a sinocentrikus kínaiak saját kultúrájukat, nyelvüket, népüket gondolják a legjobbnak, legértékesebbnek a világon (ez persze más nemzetekkel is előfordul), de Kínában olyan szinten, hogy a hagyományos kínai gondolkodásmód szerint mi legalábbis barbárok vagyunk. Az átlag kínai nem azt mondja az európaira, aki beszéli a nyelvüket, hogy „nahát, beszél kínaiul”, hanem azt: „nahát, tud beszélni” :)

Persze Kína büszkeségét az elmúlt két évszázad alaposan megtépázta, de sose törte meg, hogy megérthessük a modern Kínát, ismernünk kell ezt is, ők továbbra is hisznek benne, hogy ők a világ közepe, nekik kell vezető szerepet játszaniuk a Földön – és lássuk be, jól haladnak a céljuk felé, ezt az idei olimpiai játékok is bizonyították.

De ezt megelőzően bizony komoly fricskákat is kaptak. Az elzárkózásuk miatt technikailag lemaradtak az iparosodó Európától, a gyarmatosítás idején a britek csúnyán lealázták őket modern fegyvereikkel, sok európai filozófus meglehetősen lenézően beszélt róluk, ezek a jóval kisebb imperialista nemzetek megalázták, semmibe vették őket.

De mára mit látunk? A világ egyik legdinamikusabb gazdasági fejlődését produkálja, nagy világcégek sorra telepítik oda a gyártóüzemeiket, ezzel felkészítik őket a legmodernebb technológiák elsajátítására, ők pedig gátlástalanul lemásolnak mindent, legyen szó CD-ről, szórakoztatóelektronikai termékekről vagy akár autókról. Kína egyszersmind a világ legnagyobb piaca is, így az a cég, aki nem képes ott megvetni a lábát, sokat veszíthet. Nem véletlen, hogy az USA se nagyon tud mit kezdeni velük, olyan dolgokért, amiért esetleg más antidemokratikusnak minősített államokat megpróbálnak demokratikussá bombázni, Kína legfeljebb ejnyebejnyét kap.
Napjaink információs szuperhatalma, a Google is behódolt nekik, a keresési eredményeikből Kínában kizárják azokat a weboldalakat, melyek a kínai vezetés szerint politikailag nem elfogadhatóak. Katonai szempontból a jelenlegi szuperhatalom USA számára az egyetlen valódi – és növekvő – fenyegetést a kínai néphadsereg jelentheti.
Láthatjuk tehát, hogy az egység mellé az elsőség fogalma is társul, de ez még mindig nem fedi le a teljes árnyalatot. Ez a kínai karakter jelen egyedüliséget is.

Hogy jelenik meg ez a gyakorlatban?
A kínaiak elég sok támadásnak voltak kitéve az évezredek alatt. Ez arra tanította meg őket, hogy csak magukban és családjukban bízhatnak, és csak magukkal és családjukkal törődjenek.
Igen, ez egyfajta színtiszta önzés, ebben az értelemben az egyedüliség elzárkózást és másokkal szembeni közönyt is jelent. A kínaiak nem igazán törődnek mások bajával, az a fontos, hogy maguk és saját családjuk jólétét biztosítsák. Míg nemzeti érzéseikben az egység, de az élet mindennapi dolgaiban inkább ez a fajta önzés figyelhető meg, mely áthatja a gondolkodásukat.
Nagyon jól látható ez abból is, hogy ha például egy reptéren nem szoros zárt sorban ácsorgunk a check-in pult vagy a beszállás előtt, és van a közelben kínai família, az tutira megpróbál benyomakodni elénk, és nem is érti, minket ez miért háborít fel... vagy nézzük meg a kínai metrót, nem az megy, hogy az ajtó nyitásakor a bejutni akarók aránylag rendezetten oldalra húzódnak és engedik kiszállni a szerelvényt elhagyókat, majd ők szállnak be... neeem, egy kínainak ez fölösleges luxus, ők nekiindulnak mind, egyszerre lökdösődve ki és be...

Így hatja át az egység-elsőség-egyedüliség komplex, mégis koherens fogalomrendszere a kínai gondolkodást.

A következő emailt kaptam nemrég, folytatásaként a Magyar Rádió új menedzsmentjének viselt dolgairól szóló bejegyzésemnek, amit szintén egy levél indított.

Kedves kollégánk, barátunk, ismerősünk, szövetségesünk!

A Magyar Rádió vezetői a nyár folyamán visszafizetési garancia nélkül  3,2 milliárd forintért elzálogosították a rádió stúdióit a digitális rádióadó hálózat kiépítésre hivatkozva, holott az erre kiírt pályázatot az Antenna Hungária nyerte meg.

Ugyancsak a Magyar Rádió vezetői  12.000 műsor készítésének megfelelő összegért, 604 millió forintért kötöttek szerződést 2008. augusztus 22-én (!) a 2008-as nyári olimpiai játékok kampányára hivatkozva. A Magyar Rádióban tavaly csoportos létszámcsökkentés ürügyén bocsátottak el  sok dolgozót. Azóta helyettük szinte minden munkakörbe másokat vettek föl. A csoportos létszámcsökkentés indoka a bérköltség csökkentése volt, ez azonban vélhetően csak ürügyként szolgált a nemkívánatos rádiósok kirúgására.

Annak érdekében, hogy tényszerű információhoz jusson a közvélemény, társaságunk az Állami Számvevőszék vizsgálatát kéri szeptember 15-én.

Kérjük Önt, kérünk Téged, hogy a lehetőségeket felhasználva, minél szélesebb körnek juttassa el/juttasd el az alábbi linket:

http://takrad.hu/belsohtm/dokumentumok/aszker.htm

a sajtóban dolgozó kollégáinktól pedig azt is kérjük, hogy annak tartalmát publikálják.

Nagyon fontos dologról van szó, hiszen a nemzeti vagyon, a nemzeti kultúra elherdálásának újabb lépését gátolhatjuk meg, bízva abban, hogy ha közösen teszünk érte, akkor nagyobb a tények ereje, mint a hamis szavaké.
Minden segítséget, támogatást köszönünk!
elektronikus címünk: takrad@lajt.hu; ezen a levél doc. formáját is kérheted.

Társaság a Közszolgálati Rádióért civil szerveződés 2008. szeptember 14-15.
 

 Az írás  Rie Von-bok:  Korea unmasked című könyve és saját személyes tapasztalataim alapján készült.  Nem tekinthető mindenhol általánosan elfogadott történelmi hűségűnek, a szerző véleményét tükrözi.

Koreáról keveset tudunk, legfőképp azok a közhelyek juthatnak a legtöbb ember eszébe, hogy kettéosztott, északon a világban megmaradt kevés keményvonalas kommunista diktatúrák egyike uralkodik, amolyan dinasztikus alapon, mely szakadatlanul fenyegetőzik a vélhetően létező atomfegyverével, időnként kilődöz néhány rakétát tesztelési céllal Japán irányába (melyek többnyire nem működnek), a katonai erőt tekintve övék az 5. legerősebb hadsereg a világon (azt talán kevesen tudják, hogy az ezer lakosra számított katonák számát tekintve toronymagasan vezetnek, a köztudottan erősen militarizált Izraelben feleannyi katona jut 1000 lakosra), a lakosság éhezik és teljes tudatlanságban tartják, az egész rezsim paranoiásan elzárkózik a külvilágtól és az USA szerint a gonosz egyik megtestesítője.
Ezzel szemben Dél-Korea az ázsiai "kis tigrisek" legdinamikusabbja, technológiailag Japánhoz mérhető, életszínvonala és nemzeti jövedelme a legfejlettebb országok közé emelte, demokráciában él, időnként verekednek a parlamentben, a koreai elektronikai termékek (MP3 lejátszók, mobiltelefonok, tévék, stb.) elárasztják a világot, a koreai autók mára nemcsak jók és megbízhatóak lettek, hanem még jól is néznek ki (lásd Kia Cee'd).

De mi vezetett idáig? Egyáltalán, mi a különbség és a hasonlóság Kína, Korea és Japán közt, hiszen egyrészt egy átlag magyar aligha tudná megkülönböztetni őket, ha látja, másrészt több mint ezer éve egymás szomszédságában éltek, azt gondolná az ember, biztos nagyon hasonlóak.
Holott ez távolról sem igaz. Természetesen az elkövetkezőkben leírtak a történelmi eseményeket tekintve persze az egész Koreai-félszigetre vonatkoznak, míg ami a modern dolgokat illeti, azokatszinte kizárólag Dél-Koreára kell érteni.  És mivel a könyv írója koreai, egyúttal abból is ízelítőt nyújt, hogy látják a koreaiak saját magukat és a velük szomszédos népeket.

Ha megnézzük mondjuk mennyire hasonló a német, az angol és a francia nemzet, melyek szintén elég közeli szomszédságban élnek, még földrajzilag is lehetséges némi hasonlóságot felfedezni, azt találjuk, hogy alapvetően mindnél a domináns vallás a kereszténység, hasonlóak a fő értékek, még ha sok mentalitásbeli különbség is van köztük, ugyanazt a latin betűs írást használják, ugyanúgy késsel-villával esznek, társadalmi rendszerükben sem nagy az eltérés, stb.
Ezzel szemben a három ázsiai szomszéd nép közt jelentős és alapvető különbségek vannak.

Nézzük például a vallást: 
Azon a tájon i.e. 500 körül kialakult a konfucianizmus, amely később ázsiaszerte meghatározóvá vált.  Kína heterogén etnikai szerkezete miatt rengeteg kisebb vallás létezett,  a társadalomban a konfuciánus elvek viszont  inkább mint alapvető etikai és filozófia nézetek lettek széleskörűen elfogadottak, nem annyira gyakorlati vallásként. Sok ember vált később a taoizmus követőjévé inkább. Természetesen a kommunizmus idején a vallásokat és a konfucianizmust is üldözték(üldözik?), próbálták (próbálják?) kiirtani a hagyományait és ateizmust kényszeríteni a hívőkre.
Japánban a sintoista vallás volt a helyileg domináns, míg meg nem jelent a buddhizmus később, de hatottak a konfuciánus nézetek is. Aránylag békésen megfértek egymás mellett, így mindhárom létezett, a sintoizmus a nemzeti önazonosság szimbólumaként, a buddhizmus a fő vallás lett, míg a konfucianizmus a kormányzó ideológia szintjén.
Ezzel szemben Koreában a Csoszon dinasztia trónra lépésétől (1392-1910) tették államilag elfogadott vallássá a konfucianizmust, viszont megpróbálták távol tartani a buddhizmust. Ennek eredményeképpen akkoriban a koreaiak lettek Konfucius tanainak leghívebb követői.
Az 1900-as évek elejétől a második világháború végéig tartó japán megszállás alatt azonban a keresztény térítők értek el nem várt sikereket, mivel a kereszténység egyfajta ellenállási szimbólummá nőtte ki magát a japánokkal szemben, így mára az a meghökkentő helyzet állt elő, hogy Koreában a hívők 35%-a (más források szerint a 49%-a) keresztény, ami Ázsiának ezen a részen teljesen egyedülálló!
És valóban, lépten-nyomon keresztény templomokat látni, vasárnaponként a nagy központi templomokba buszok tucatjai hozzák a híveket misére...
Láthatjuk tehát, mennyire  eltérőek a vallási hagyományok  a három  ázsiai országban, főleg , ha az analógiaként már használt német-francia-angol hármassal vetjük össze...
Nézzük az írást, míg az európai hármasunk mind ugyanazt a latin betűs írást használja, első látásra úgy tűnik, az ázsiai trió is a kínai kultúra írásbeliségére építi a sajátját, de ez csak a felszínen van így. Kínában az egyszerűsített kínai karakterekből álló jelrendszert használják, Japánban kétféle változat, a Hiragana és a Katakana létezik, míg Korea kifejlesztett egy ettől teljesen eltérő, saját ábécét, a Hangült. A Hangül egyébként a világ nyelvészei szerint is elismerten az egyik leglogikusabb nyelvi jelrendszer, az elismerés érte Szedzsong királyt illeti. aki 1446-ban hozott döntést arról, hogy az egyszerű nép okulásának elősegítésére tudósai dolgozzanak ki egy új jelrendszert az addig használt kínai karakterek helyett, melyekkel a saját nyelvük szavait írták le.  A Hangül nem szóképírás, mint a kínai, hanem hangokat jelölnek a karakterek, melyek formájukkal az őselemeket illetve a száj és nyelv formáját szimbolizálják. A Hangült nem nehéz megtanulni, más kérdés, hogy a betűk ismerete még nem jelenti a nyelv ismeretét is. És persze természetesen a beszélt nyelv is jelentősen különbözik...
De micsoda különbségek figyelhetők meg akár az alvási szokásokban is: a kínaiak széken ülnek és ágyban alszanak, a japánok tatami matracot részesítik előnyben hagyományosan, míg a koreaiak (akiknél a padlófűtés évszázadok óta alapvető része a legegyszerűbb házak komfortjának is) a padlón alszanak, laminált papíron. (Ez persze manapság már nagyban megváltozott, a modern koreaiak jó része ugyanúgy ágyban alszik, mint mi, sőt, kifejezetten az európai bútorokat kedvelik.)
De nézzük az evést! Mindenki kapásból rávágja, hogy "pálcika"... igen ám, de milyen? Mert különbség van a három nép pálcikái közt, ahogy az ételek elkészítési módja közt is!
A kínaiak szeretik a sok olajban sült ételt, állítólag az egyik oka, hogy hosszú evőpálcikákat használnak.
Koreában a hús aránylag ritka volt régen a köznép étkezésében, ezért nagy adag leveseket csináltak, kevés és kis darab hússal, majd ezeket kisebb levesestányérokban porciózták szét, így ők a háromból az egyetlen nemzet, akik régóta természetes eszközükként használják a kanalat a pálcika mellett, a rizsevéshez is!
Mivel a koreai pálcikát jól kiegészíti a kanál, náluk rövidebb pálcika is elég. Mostanában az éttermekben szinte kizárólag négyszögletes keresztmetszetű, fém pálcikákat adnak az étkezéshez, míg Kínában és Japánban leginkább egyszer használatos, előre csomagolt fa pálcikákkal találkoztam. Japánban még rövidebb a pálcika hossza, állítólag ez visszavezethető arra, hogy a rizs nagyon értékes és keveset termő volt, így mindenféle magvakat, gabonaféléket kevertek a rizshez, így az kevésbé lett ragadós, mint a másik országoké, ehhez pedig a rövid pálcika jobban használható.

Oké, nézzük, konkrétan milyen érveket és alternatívákat tudnék felmutatni én, mint "szélsőséges, demagóg, szovjet tipusú ifjúsági regényhős", ahogy legjobb barátom nevezett nemrég (még szerencse, hogy ellenségeim azt hiszem nem nagyon vannak) ;))
Tudom, ezek itt csak egy laikus zavaros kiemelései, de azt támasztják alá nagyjából, amiről mostanában nyűglődtem. Sajnálom, hogy nem értek a gazdasághoz, de azt érzem, hogy valami nincs rendben ezzel a piacgazdasági modellel, ahogy azt is érzi az ember, ha valami nem stimmel az autójával, még ha nem is autószerelő, és akkor is meg tudja mondani, hogy beteg, ha nem orvos...

Létezik olyasmi, hogy etikus közgazdaság, avagy buddhista tipusú közgazdaság, először egy HVG-cikkben olvastam konkrétan erről. Ez a közgazdasági rendszer lényegében ugyanazt mondja ki, amit én is, csak én mint átlagember, aki nem ért a gazdasághoz, sarkosabban és túlzóbban fogalmazok, mert így érzem.

Nevezetesen az, hogy a közgazdaság túlságosan nagy szerepet kap a társadalomban, és mindent elsősorban közvetlen gazdasági hasznossága alapján ítélnek meg.

(Erre mondtam én, hogy a legfőbb alapértékké a pénzbeli értéket és a piaci eladhatóságot teszi.)

Az ilyen attitűd, párosítva a nemzetközi piac önszabályozásába vetett feltétlen neoliberális hittel, vezethetett a gátlástalan, csak a közvetlen profitszerzésben érdekelt multinacionális vállalatok megjelenéséhez.

(Ez nem fikció, ez teljesen egyértelmű tény. A cégeknek alapvető célja a profitmaximalizálásra való törekvés, mely minden mást felülír, a törvényességet is, természetesen. Amíg nagyobb profit hozható ki a tevékenyéségből, akár törvénysértés árán is, mint a törvénysértés negatívumai okozta veszteség [beleértve bírságokat, ügyvédi költségeket és az esetleges folgyasztói bizalomesést, illetve a cég imidzsének romlását), addig ugyan mi motiválná arra a céget, hogy a törvényes keretek közt működjön?])

Ide kapcsolódik a következő tanulmány is részben, Dr. Mihályi Péter közgazdász, az MTA doktora, a Veszprémi Egyetem Pénzügytan Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára írásából (A vállalatvezetõk motivációja a szocializmusban és a piacgazdaságban – régi és új tapasztalatok)

...napjaink világpiacokat megrengetõ botrányait úgy is értelmezhetjük, hogy ezeket a cégeket a vállalati vezetõk túlzott motivációja juttatta csõdbe, ennek következtében követtek el csalást, mérleghamisítást és más üzleti bûncselekményeket. Ez a következtetés részben helytálló, de kiegészítésre is szorul.
Elõször is arra kell felhívni a figyelmet, hogy a menedzserek számára történõ részvényjuttatás, ami az ösztönzés gyorsan terjedõ formájának bizonyult az Egyesült Államokban,
a vállalati vezetõket kvázitulajdonosi pozícióba hozta. Ez is volt a cél. A kilencvenes évek elsõ felében számos elemzõ ezt a fejleményt az amerikai típusú piacgazdaság elõnyeként emlegette a hagyományos, fizetésre alapozott európai és ázsiai ösztönzési rendszerekkel összehasonlítva. Egészen a botrányok kitöréséig kevés szó esett azonban arról, hogy ebben a konstrukcióban a menedzser kétlelkûvé válik. Azt is mondhatnánk, helyzete kezdett hasonlítani ahhoz a szocialista vállalati vezetõhöz, aki egyben bürokratikus állami és pártirányító funkcióval is rendelkezett.
Kiderült, hogy azok a piaci intézmények, amelyeknek elvben az lett volna a feladatuk,hogy kontroll alatt tartsák, kívülrõl ellenõrizzék a menedzserek mûködését, teljesen összefonódtak a vállalatokkal. A hitelezõ bankok, a külsõ auditorok partnerekké váltak a mérlegkozmetikázásban,  a beruházási bankok titkos háttér-megállapodásokat kötöttek a tõzsdei bevezetések manipulálására. A hitelezők és minõsítõ intézetek visszatérõen és aránytalanul túlbecsülték a tõzsdei cégek teljesítményeit, összeférhetetlen szituációkat teremtettek maguk körül, sõt arra is volt példa, hogy ügyfeleiket konkrét tranzakciókban is szándékosan félrevezették.
...
Greenspan [2002] három magyarázó okot emelt ki. Elsõ helyen õ is az osztalék jelentõségének csökkenését említi, tényként hivatkozva arra, hogy a 20. század elsõ felében az amerikai részvénypiacon még 6 százalék körül mozogtak az osztalékok, az évezred végére viszont 1 százalékra estek. Emiatt a vállalatok és a vállalatvezetõk teljesítményének megítélésében ez a mutató háttérbe szorult, s helyét a profit foglalta el. A két mutató objektivitásában azonban óriási a különbség. Míg az osztalék valódi jövedelemátutalással jár, addig a profit csak egy számviteli kategória, amelyet a nyilvántartások és elszámolások „megfelelõ” kozmetikázásával következmények nélkül lehet manipulálni. Fontos része volt a mérlegek javításának az az általánosan elterjedt gyakorlat, hogy a menedzserek részvényopcióját nem vették számba a termelés költségei között. Miután ez a menedzserek viszonylag széles körét érintette minden tõzsdei társaságnál, az együttes hatás a tõzsdei cégek profitját éves szinten 2,5 százalékponttal emelte meg.

Soros [2002] mindezeken túlmenõen még három ellentmondásra utalt. A számviteli profitok versenye szempontjából egyre megy, hogy a profit volumennövekedése egy adott vállalat szerves fejlõdésébõl vagy egy másik vállalattal való fúzióból adódik. Miután a megegyezéses fúziókat szinte semmi sem akadályozza, a vállalati felsõ menedzsment nagyban érdekeltté vált a vállalat-összevonásokban. Ebben az „össznépi” felvásárlási lázban azután kivette a szerepét a média és a politika is: azt a céget, azt a vállalatvezetõt magasztalta, amelyik a legaktívabb volt a fúziók terén. Soros mindehhez még hozzáteszi, hogy a vállalati csõdök és csalások részben a szakmai morál fellazulásával is magyarázhatók, valamint azzal, hogy az amerikai társadalom – szinte amnéziás módon – szemet hunyt a gazdasági és politikai összeférhetetlenség minden elrettentõ példája felett.

Tehát a rendszer önmagában hordozza azt a szükségszerűséget, amely ide vezetett... de most egy kicsit vissza a HVG-cikkhez:

Ian Mitroff közgazdász és válságmenedzsment-guru, több amerikai egyetem professzora pedig már évek óta hangoztatja, hogy némely mai vállalkozás hasonlít a családját pszichésen és fizikailag is terrorizáló alkoholista apához. Mitroff megoldási javaslata: az ilyen szervezeteknek - hasonlóan a szenvedélybeteg családfőkhöz - terápiára és rehabilitációra van szükségük.

Nagyjából ugyanez a lényege Joel Bakan: The Corporation című könyvében megfogalmazott kritikának is. (A szerző  a British Columbia Egyetem jogászprofesszora)

Az eredmény ijesztő: a nagy társaságok személyiségvonásaikat tekintve egocentrikusak, erkölcstelenek, érzéketlenek - vagyis egy pszichopata beteg tüneteit mutatják. 

A szerző kritikus távolságból elemzi a multik által tudatosan terjesztett, mindannyiunkat behálózó hamis kultúrát. 

A könyv fontos kiindulási pontja, hogy a gazdasági társaságok olyan intézmények, amelyek a maguk tevékenységével, egyedi kényszerpályáival megszablyák a körülöttük élő emberek életét is. Ugyanakkor létezésük és mőködésük, legyen az bármilyen veszélyes és fenyegető az államra nézve, jól megfogható jogi szabályozás alatt áll. A vállalatnak törvényes felhatalmazása van rá, hogy minden esetben kizárólag a saját érdekei mentén tevékenykedjen, tekintet nélkül arra, hogy ez gyakran mások számára káros következményekkel jár. Ez bizony nem kevesebbet jelent, mint hogy a gazdasági társaságoknak törvényes felhatalmazásuk van arra, hogy tekintet nélkül a másoknak okozott károkra, kizárólag a saját érdekeiket kövessék. A társadalom és az emberek fölött kialakult hatalmukkal az óriáscégek komoly veszélyforrássá váltak. 

Ez számos kérdést vet fel, melyeket a könyvben a következői fejezetek fejtenek ki. Először is: hogyan jutottak a gazdasági társaságok a mai alakjukhoz, szerepükhöz? (Első fejezet.) Milyen a természetük, és mik következnek jelenlegi eltorzult szerepkörükből, (második és harmadik fejezet) és a társadalom fölött megszerzett hatalmukból (negyedik és ötödik fejezet)?És végezetül: mit tehetünk, mit kell tennünk azért, hogy a nagyvállalatokat újra társadalmi ellenőrzés alá vonhassuk (hatodik fejezet)?

Az is jól érzékelhető, hogy a nyugati típusú demokráciákban és fejlett piacgadaságokban sem képes a kormányzati kontroll elégséges ellensúlyt biztosítani a piacot uraló szereplőkkel szemben.
Ismét egy idézet, ezúttal egy üzleti etikáról szóló tanulmányban, melynek szerzőjét eddig nem sikerült sajnos kiderítenem.

Etzioni amerikai szociológus szerint „nem az a hatékony politika, amelyik a kormányzatot akarja erősíteni, hanem az, amelyik a közösséget akarja morálisan és társadalmilag újjáépíteni, megerősíteni”. Szerinte paradigma váltásra van szükség. Eltávolodva a neoklasszikus közgazdaságtantól az új paradigma túlmutat az anyagi késztetések és szankciók világán az értékek, főként az emberek által önként vállalt közös értékek felé (Etzioni, 1988).

A kormányzati mechanizmusok csak egyik lehetséges és sokszor kevésbé hatékony korlátját jelentik a piaci mechnizmusoknak. Etzioni szerint a társadalmi közösség nemcsak korlátot jelent a piac számára, hanem a működésének alapfeltételeit is jelenti. Ez két tényezőt foglal magába:

• Normatív tényezők, mint a verseny tisztaságába és mások tisztességébe vetett hit. A tisztességtelen piaci versenynek csak jogi szankciókkal nem lehet gátat vetni. Nem elégséges az, hogy az érdekeltek pusztán a lelepleződéstől és a büntetéstől féljenek. Legalább ennyire fontos, hogy üzleti lelkiismeretük is legyen, vagyis a tisztesség határain belül akarják gazdasági tevékenységüket folytatni.

• Társadalmi kötelékek, hiszen a versenyt nem egymástól elszigetelt egyének kalkulatív viselkedése alakítja ki, ahogy a neoklasszikus közgazdaságtan hirdeti, hanem a verseny akkor virágzik, ha a társadalmi kötelékek elég erősek ahhoz, hogy meglegyen a bizalom, és alacsonyak legyenek a tranzakciós költségek, de azért ne nyomják el az emberek csere-orientációját (Etzioni, 1988).

Bár a gazdálkodók versengenek egymással, hiszen egyéni érdekeik számottevően ellentétesek, de vannak közös érdekeik is, és az utóbbiak együttműködésre és érdekeik kölcsönös figyelembevételére késztetik őket. Az eredményes gazdasági tevékenység feltételezi, hogy a felek szerződéseiket megtartják. Minden jogállam törvényekkel szabályozza a szerződők kötelességeit és jogait. Ha nem bízhatnak egymásban, hanem csak a jogi szankciók kényszerítő erejére számíthatnak, hosszadalmas és költséges procedúra elé néznek. 

De térjünk vissza a buddhista gazdasági modellről szóló HVG-cikkhez ismét: 

...Zsolnai Lászlót, a Budapesti Corvinus Egyetem Gazdaságetikai Központjának igazgatóját és Knut Johannessen Imst, a Norvég Közgazdasági Egyetem professzorát, akiknek szerkesztésében idén látott napvilágot Oxfordban a Business Within Limits: Deep Ecology and Buddhist Economics (Üzlet korlátok között: Mély ökológia és buddhista közgazdaság) című tanulmánykötet. A szokásos, immár évszázados közhelyek hangoztatásán túl (miszerint jó dolog a környezettudatosság és a természet megbecsülése) a szerzők támadják a "piaci fundamentalizmus" központinak tartott értékeit.
Például hogy általában azt tekintik sikeres vállalkozásnak, amelyik a lehető legrövidebb időn belül a lehető legnagyobb hasznot képes termelni. Ennek egyik általánosan elismert következménye a 20. század második felében újra elterjedt gyerekmunka: az ENSZ Nemzetközi Munkaügyi Szervezete szerint - olvasható Jessica Williams az idén magyarul is megjelent, Merre tart a világ? című könyvében - a Földön jelenleg mintegy negyedmilliárd gyereket dolgoztatnak. És nem csak a világ elmaradottabb részein. A brit közszolgálati adó, a BBC egy 2002-es riportja szerint az egyébként tehetősnek mondható angliai Surreyben tucatnyi iskolást dolgoztattak napi 16 órán át "gyorséttermi gályarabságban".
...
1970-es években elsőként igyekezett a buddhizmus tanításait a közgazdaságra alkalmazni a német származású angol iskolateremtő közgazdász, Ernst Friedrich Schumacher, aki Small is Beautiful (A kicsi szép) című könyvében amellett érvelt, hogy nem az újabb, gyakorlatilag haszontalan fogyasztási cikkek iránti vágyak növelése és a fogyasztás vezet az emberi boldogsághoz, hanem éppen a vágyak - ésszerű kereteken belüli - csökkentése.

És itt kapcsolódik ez a luxus témájához szervesen, amiről szintén háborogtam nemrégiben, és meg is kaptam érte a magamét.

A szép eszmék megvalósítása a gyakorlatban a közgazdászok szerint például olyasmit jelentene, hogy egy buddhista jellegű gyorsétterem helyi alapanyagokból egészséges ételeket - és adagokat - szolgálna fel, tisztességesen megfizetné az alkalmazottait, akkor is, ha így kevesebb profithoz jutna. Ez ráadásul összhangban lenne Zsolnaiéknak egy másik, már-már utópisztikusan hangzó, buddhista gyökerű felvetésével is, miszerint az igazán etikus vállalkozás végső soron nem a haszon nagyságát, hanem az emberi szenvedés csökkentését tűzi ki célul, amennyiben a vendégeknek nem kell az egészségtelen ételek okozta betegségektől szenvedniük.

Igen, tudom, nem kell mondani, én vagyok a komcsi, hogy ilyeneket idézgetek, hiszen ez képes megkérdőjelezni a fogyasztói társadalom dogmáját, hogy az anyagi javak egyéni felhalmozás és birtoklása a boldogulás kulcsa.

De más előnyökkel is járhatna egy ilyesfajta paradigmaváltás: a buddhizmus ugyanis nemcsak az emberek, hanem az élővilág egészének szenvedéscsökkentését is fontosnak tartja. Az organikus mezőgazdaságnak az állatok jólétére is figyelő gyakorlata, a megújuló energiatermelési rendszerek vagy egyes autógyáraknak a zéró károsanyag-kibocsátású fejlesztési céljai mind ebbe az irányba mutatnak.
A buddhista biznisz prókátorai mindenesetre az általuk hirdetett vallási alapokat önmagukkal szemben is következetesen alkalmazzák. Legalábbis a tekintetben, hogy közgazdasági rendszerüket nem kívánják senkire sem rákényszeríteni, s abban bíznak, a pozitív példák egy idő után vonzóak lesznek mások számára is. Mi több, azt is elismerik, hogy nem csak a buddhizmus alapján lehet modern, koherens közgazdasági modellt kidolgozni. Például keresztény közgazdászok is kísérletet tettek Krisztus tanításainak - egyebek mellett az önző vágyakról való lemondásnak vagy éppenséggel az embertársak szolgálatának - adaptálására a közgazdaság-elméletben.

Folyt köv.

A múltkor a tisztességről és piacgazdaságról szóló bejegyzésemben kritizáltam a tőzsdét, mivel egyrészt úgy látom, hogy könnyen manipulálható, másrészt nem tükrözi a részvények és a javak valós értékét, mesterségesen különféle tranzakciókkal lehet alacsonyabb vagy magasabb árat nyomatni.

Íme egy éppen erről szóló hír az Indexen, részletek a linken, itt csak a lényeget emelem ki:

 "Új hírnek hittek egy hatéves cikket, ami arról szól, hogy a United Airlines csődvédelmet kért maga ellen. A hír hatására hétfőn negyedére esett vissza a United Airlines részvényeinek árfolyama. A Google és a Chicago Tribune egymásra mutogat, mindenki vizsgálódik, a légitársaság részvényei közben visszakúsztak eredeti értékük közelébe.
...
Alig 15 perc alatt 76 százalékkal, 12,50 dollárról 3 dollárra estek. A Nasdaq 15 perc után leállította a kereskedést.

A Nasdaq, a Tribune és a United Airlines jogászai azonnal elkezdték a vizsgálatot, hogyan történhetett meg mindez. Időközben a légitársaság részvényei visszaerősödtek, kedden 10,6 dolláron zártak, ami 2,8 százalékkal kevesebb a hétfői nyitóértéknél.
...
Angliánban az idén tavasszal 20 százalékot estek a HBOS bank részvényei, miután elterjedt, hogy a pénzintézet kölcsönt kér a Bank of Englandtől. A hír alaptalannak bizonyult, és könnyen lehet, hogy spekulációs céllal terjesztették."

Az egyik előző bejegyzésben írtam többek közt Dubairól elég kritikusan, mivel az egészet egy túlzó luxusberuházásnak tartom, ami semmi másról nem szól csak a dőzsölésről, a pénzszórásról.

Tegnap este a Kossuth Kultúrkör című műsorában hallottam egy beszélgetést Gárdi Balázs fotográfussal, elismert művésszel, sok díj és kitüntetés birtokosával, aki a világot járva készíti képeit többek közt az afganisztáni háborúról is, de nemrég Dubaiban is járt a Time magazin megbízásából.

Ő nagyjából ugyanazt érezte ezzel kapcsolatban, így beszélt róla:

Tulajdonképpen Dubai mindaz, amit én nem szeretek. Én viszolygok a fogyasztói társadalomtól, én viszolygok olyan értékrendektől, amelyek hamisak és teljesen természetellenesek, viszont nagyon érdekes azt boncolgatni, hogy éljük meg ezeket a dolgokat, mik azok a vágyak, amik minket odavisznek Dubaiba.
Biztos vagyok benne, hogy Dubaiban nagyon sokan szeretik azt az életformát, nem ezt vitatom, Kabulban sokkal jobban érzem magam, mint Dubaiba, mert azt gondolom, hogy egy sokkal emberibb életforma van, ahol az embereknek nagyon fontos a család, nagyon fontos és nagyon szigorú etikai kódex szerint élnek, ugyanakkor Dubaiban minden igazából a pénzről szól, és minden arról szól, hogy hogyan gyarapodjunk.
Dubai igazából egy holdbázis, egy sivatagi kísérlet, tehát ott semminek nem kéne lennie, igazából nincs vizük, a vizet előállítják, elő tudnak állítani vizet sólepárlással és ezzel golfpályákat tudnak öntözni, amivel turistákat vonzanak oda.
Évek óta létezik egy sípálya, ami egy bevásárlóközpontban van, most a mellette lévő emirátus is épít egy sípályát, de most már saját hegyet akarnak, és saját rendes sípályát, nem csak egy lesiklópályát, hanem sok lesiklópályát akarnak, semmi nem szab igazából határt, mert ez olyan kísérlet, ahol a pénz nem szab határokat.

Csak egyetérteni tudok. Értelmetlenül eltékozolt milliárdok egy természetellenes luxuslétesítményre...

Egy kedves barátom, zenésztársam küldte nemrég az alábbi levelet, mivel személyesen is érintett az ügyben, és elolvasva a történetet nem volt kérdés, hogy megpróbálom én is segíteni a magam szűk lehetőségeivel a nyilvánosságra kerülését:

Utólagos megjegyzés: elnézést kérek, a korai hozzászólók véletlenül egy hibás beállításak köszönhetően csak előzetes engedélyezéssel lettek láthatók, az én hibám volt, azóta természetesen mindet engedélyeztem, láthatóak és nem moderálok egyébként sem... (kivéve, ha a komment írója maga kéri a megjegyzése utólagos törlését).


Nem értem én ezt...

Először sírtak a magyar gazdák, hogy jajaj, itt a sok jó alma, nem veszik meg tőlünk 9 eurocentért. Mert a magyar feldolgozók vagy nem tudnak annyit fizetni, hogy nekik is megérje, vagy nem akarnak, mert úgy több a haszon.
Addig sírtak, míg a miniszter félreközbelépett, mindenféle egyezkedés után már nem volt akadálya, hogy osztrák Agrana, aki a legnagyobb felvásárlója a magyar piacon az ipari almának, kifizesse ezt az árat.
Hajajj, de nagy a baj, mert most meg a magyar feldolgozók sírnak, hogy velük csúnyán kibabráltak, mert ez nem tisztességes, hogy a sógor tud fizetni ennyit, ők meg nem...
Közben elhangzott az is, hogy a szabolcsi almatermesztés alacsony hatékonyságú, gyakorlatilag életképtelen és csak politikai okok miatt engedett nekik minden évben a kormányzat.

Szóval akkor most ki a rosszfiú?

• A magyar gazda, aki nem tud olcsóbban almát termelni és olyan árat kér az almáért, amitől a magyar feldolgozó veszteséges lesz?
• A magyar feldolgozó, aki a magyar gazdától nem veszi át az almát olyan áron, hogy a magyar gazdának megérje eladni?
• Az osztrák feldolgozó, aki átveszi az almát annyiért, amennyit a magyar gazdák akarnak kapni érte, de amennyit a magyar feldolgozók nem adnak meg érte?
• Az agrárközgazdász, aki szerint gazdaságilag nem életképes a szabolcsi almatermelés?
• Az Európai Únió agrártámogatási rendszere?

Közben Orbán Viktor ismét kinyilatkoztatta, hogy az a lényeg "ki a leginkább magyarbarát, mert a nemzeti érdek mindennél fontosabb".
Ámen.

De akkor itt mi a magyar érdek? Az hogy a gazdák eladják az almát, vagy hogy a magyar feldolgozók megvegyék?

Ugye jól ismert az az alapelv, hogy a törvény nem tudása nem mentesít? Azaz ha valaki törvénysértést követ el, arra hivatkozva nem kaphat felmentést, hogy nem ismerte a törvényt, nem volt tudomása róla.
Ez fontos és szükséges alapelv. Csakhogy.
Vegyünk egy átlagembert. Nem végzett jogot. Ha a rendszerváltás előtt járt iskolába, akkor nagy valószínűséggel egyrészt nem tanult igazából a jogokról és kötelességekről (az a pár osztályfőnöki óra, ami ezzel foglalkozott, semmi...), másrészt akkoriban nem is volt igazán meg az a fajta jogtudatosság, ami a demokráciákban már ki kell alakulnia.

De nem is, inkább vegyünk egy jogászt. Neki ez a szakmája, ezt tanulta évekig. Ismer minden egyes törvényt? Nyilvánvalóan ez is képtelenség, már csak azért is, mert a törvények mindig változnak. Bizonyára nagyságrendekkel jobb áttekintése van róluk, de mindent ő sem ismerhet, ezért tartja a jogszabálygyűjteményeket és veszi elő, ha valami konkrét ügyben világosan kell látni, viszont ő legalább képes megfelelően értelmezni és alkalmazni.

Képes??? Biztos?

Hiszen egy vitás ügyben ugyanazt a két fél ügyvédje teljesen másképp látja. Sőt.
Ha bíróságra kerül az ügy, a bíró megint másképp látja... és még mindig nincs vége.
Elég gyakran olvasni, hogy a magasabb fokú bíróság döntése homlokegyenest ellentétes az előző fokkal. Azért ez elég elkeserítő...

Azaz a jog egyáltalán nem egyértelmű és mint ilyen, nem is ismerhető, hiszen hiába ismerem, én az átlagember, ha komoly tapasztalattal bíró jogászok is teljesen másképp értelmeznek szabályokat! Hogy várhatnák ezt el egy átlagembertől?
Igaz, ez az általánosítás kicsit lehet életszerűtlen, hiszen az ember mindennapi életében jóval kevesebb olyan szabály van, ami konkrétan az ő tetteivel kapcsolatos... de azért még ez is túl sok!
Elsősorban ilyen a KRESZ, másrészt pedig a fogyasztó jogok, a munkajog, adójogszabályok, stb. Hát, azért ez is elég durva tud lenni, főleg, ha valaki ezeket nem is tanulta soha... ugyan honnan ismerné?

Ráadásul sokszor erre még rá is játszanak. A múltkor kaptam egy háromoldalas APEH dokumentumot, amiből nagyjából a kötőszavakat értettem, pedig vásároltam már Media Marktban, tehát hülye azért nem vagyok... :)
De ez még hagyján, mert náluk valószínűleg ez a "kötelező".

De ha egy internet/mobilszolgáltató, egy lakossági bank, vagy egy kereskedelmi lánc bocsát ki olyan dokumentumot az ügyfélnek, ami ilyen kifacsart jogászi bikkfanyelvet erőltet (ugyanakkor egy alapos, hozzáértő vizsgálat alighanem kiderítené, hogy se nem jogszerű, se nyelvtanilag nem helyes), amögött nem tudok nem szándékosságot gyanítani, hogy direkt bezavarják az ügyfelet...

 A címben szereplő József Attila vers valójában így hangzik:
Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.

Az amerikai vasútépítés hőskoráról olvasok egy könyvet éppen, Dee Brown: Vasút a Vadnyugaton. Az első látásra heroikus, nagyszerű vállalkozás mögött iszonyú panamák, gátlástalan harácsolás, korrupció, csalás, no meg a az indiánok kisemmizése, becsapása, lezüllesztése, kiirtása stb. húzódik meg, többek közt épp Abraham Lincoln asszisztálásával, és persze a politikusok és a kongresszus részvételével.

Erről az jutott eszembe, hogy most sincs ez másképp, legfeljebb a módszerek és a keretek mások kicsit.

Továbbgondolva azon morfondíroztam, hogy miért mindig a gátlástalan, erkölcstelen, lelkiismeretlen emberek járnak sikerrel és lesznek vezetők, befolyásos emberek.

Ők azok, akik a profiton és a hatalmon kívül nem ismernek más értéket, a törvényeket csak addig tartják be, amíg ez anyagilag megéri nekik. Ráadásul ez a rendszer alapvető lényegi működése miatt mindig így is lesz.

Jogállamban a törvénysértő mindig előnyben lesz a jogkövetővel szemben. Olyan előnyhöz jut, ami akár arra is elég, hogy a büntetést is kompenzálja - ha egyáltalán erre sor kerül.

A törvény mindig vesztésre áll: hiszen utólag, a törvénysértés következményeivel szembesülve kezdhet csak az eset felderítésébe és a szankcionálásra. Ráadásul a rendfenntartást kötik a szabályok, nem használható ki minden lehetőséget, nem használhat minden eszközt.

Statisztikailag valószínűleg elég jól kiszámítható mekkora eséllyel kell egy adott törvénysértés esetén a lebukásra számítani, ahogy a várható szankcionálás is.

Erről meg beugrott az az elhíresült médiahack, amit a YesMen csoport követett el:

1984-ben Bhopalban egy amerikai tulajdonú gyárból szivárgó mérgező anyag több ezer embert ölt meg [6]. A maradandó egészségkárosodottak száma mára 100 ezer körül mozog, köszönhetően annak, hogy senki nem vállalta a felelősséget a balesetért, és így a terület jelenleg is szennyezett, az ivóvíz pedig mérgező. A kiszabott büntetés jelképesnek tekinthető, a pénz pedig az indiai korrupció miatt amúgy sem jut el az áldozatokhoz.
A két provokátor, a céget jelenleg tulajdonló Dow képviselőjeként mutatta be a Vállalható Kockázati Számítás [7] nevezetű szoftvert, amely a tevékenység, költségek és profit ismeretében kiszámítja, meddig éri meg környezetszennyező vagy akár emberéleteket követelő gazdasági tevékenységet folytatni. Sőt, javaslatokat tesz arra is, a világ melyik részén lehet az adott tevékenységgel a legtöbbet keresni.
A számítás jelképe egy életnagyságú, arany csontváz volt, amely arra utalt: "a szekrényben rejtőző csontváz néha aranyból van". A beszámoló szerint jó néhány szakember kért ismertetőanyagot a módszerről, az előadás végén pedig az üzletemberek tréfásan a csontvázzal fényképezkedtek.

A statisztikát használt Ed Mcbain jó kis krimijében a Süket, ez a zseniálisan szervező, tanult bűnöző, mikor kiszámolja, hogy bizonyos számú, egyidejűleg történő súlyos, terrorjellegű bűncselekmény esetén egyszerűen nem marad annyi bevethető rendőr, hogy veszélyeztesse a valódi nagy dobást, a bankrablást, ezért felrobbant egy erőművet, egy állomást, egy stadiont, stb., hogy fedezze a bankrablást. Más kérdés, hogy egy banális véletlenen mégis elcsúszik a végén... de csak a pénzt veszti el, ő újrakezdheti.
És vissza a kiinduláshoz: a törvény és szabálysértők örök előnyéhez. Ez persze állandó körforgás, újratermelődik, részben mert különbözőek vagyunk és mindig lesz olyan, akit nem foglalkoztatnak az erkölcsi aggályok, és azért is, mert a példa ragadós, ha az látszik, hogy a nagyban törvénysértő megúszhatja, miért ne tegye más is?
Tudom, nem lehet megváltani a világot. Nem lehet elvárni, hogy mindenki tekintettel legyen a közérdekre, néha még a saját érdeke ellenében is. Tudom, hogy nem lehet ráerőltetni egy adott erkölcsiséget másokra.
De a bazzeg, akkor miért zavar ez engem ennyire? 

Mindig is volt korrupció, mindig is volt gátlástalan nyerészkedés, stb. De vajon predesztinálva vagyunk erre? Vagy csak civilizációs ártalom?

Időnként lekommunistáznak, lelibsibolsiznak vagy egyéb becsmérlő szavakkal illetnek fórumokon, blogokon, ha kifejtem, hogy attól még, hogy jelenleg a világ nagy részén, elsősorban persze az ún. fejlett nyugati demokráciákban ez működik, szerintem a piacgazdaság rossz, hibás, elcseszett rendszer. Nem, szó sincs róla, hogy visszasírnám a szocializmust, isten őrizz, az még rosszabb volt.

De miért fetisizáljak annyira az emberek az a filozófiát, ami egyetlen  alapvető értékmérővé a dolgok anyagi értékét, az eladhatóságot és a profitot teszi? 

Lehet mondani, biztos savanyú a szőlő, biztos az irigység szól belőlem,(tény, hogy magam nem vagyok gazdag, tény, hogy szeretnék valamivel jobb anyagi hátteret magamnak, de alapvetően nem panaszkodhatok a saját egzisztenciális helyzetem miatt), mikor a gazdagságot és a luxust nem nézem jó szemmel. Bizony nem, hiszen azt tapasztalom, hogy a legtöbb ilyen vagyon nem úgy keletkezik, hogy valami értéket állítanak elő, ami jó nem csak az előállítónak, hanem általában véve másoknak, a köznek is, hanem vagy abból, hogy kihasználják mások nehéz helyzetét, vagy a már többször leírt, törvénysértésekkel szerzett előnyökből.
Mikor valaki feltalál valamit, felfedez, kidolgoz, megszervez, de olyasmit, ami valóban pozitív hatással van az emberek életére, nem csak egy marketing által gerjesztett, egyébként szükségtelen igényt elégít ki, az legyen gazdag, ha speciális tehetsége, szaktudása van, amivel megold jelentős problémákat, gyarapodjon csak!

Ha tisztességes módon, nem másokat kihasználva, szabályokat betartva halmoz fel vagyont, hajrá, csak így tovább!

Oké, mi az, hogy tisztességes? Nagyon egyszerű, elmondom a saját példámon.

Egy időben amolyan tipikus kényszervállalkozóként másodállásban foglalkoztam kiadványszerkesztéssel. Több olyan munkám is volt, amiért szép pénzt kaphattam volna, ha úgy állapodunk meg - de én annyit kértem a munkámért, amennyit nekem megért, úgy értem, amennyi az én tudásomat, fáradozásomat kellően kompenzálja és lehetővé teszi a "munkaerőm újratermelését" (bocs, ez már megint a pol-gazd óráról van, de igaz).

Ez esetekben a piaci árnál kevesebb volt és én úgy éreztem, ha az én igényeimet kielégíti a kisebb összeg, becstelen dolog volna ennél többet kérnem, még akkor sem, ha képesek lennének gond nélkül kifizetni. 

A vagyon ráadásul nem csak lehetőség, hanem felelősség is. Kétségtelen, mindenkinek jogában áll a saját vagyonát arra használni, amire akarja, legyen az értelmetlen, unaloműző luxustobzódás, még több vagyon szerzése, vagy éppen olyasmi, amivel nem csak magának tesz jót. 

Ehhez kapcsolódik az "elég-szint" fogalma. A mindennapi életben ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, bizonyos szintű dolgokkal kell rendelkezni, fizikai és mentális téren egyaránt, ami lehetővé teszi a létfenntartáson túl az egzisztenciális biztonság és ezen túl valami kényelem és jó érzés megteremtését is. Ez persze mindenkinél más-más. De az tagadhatatlan, hogy ha alaposan magunkba nézünk, szinte mindenkinél előfordul, hogy egy új anyagi jellegű dolog birtoklás csak azért vált fontossá, mert újabb, mint az előző, mert másnak is van, mert csak egyszerűen jó birtokolni... ettől én se vagyok mentes sajnos...

De mi lenne, ha képesek lennénk az "elég-szint" elérésekor megállni? Ha nem akarnánk állandóan bővíteni a tulajdonunkat, kizárólag azért, mert valami újabb, létezik, valójában minimális előnyökkel?

Fájna ez, nagyon?
Nem a fejlődés ellen mondom ezt, hanem az öncélú, kizárólag profitszerzési okból történő fejlesztést helytelenítem, mert ez tévút, pazarláshoz és minőségromláshoz vezet.

Az biztos, hogy mostani másik vesszőparipámmal is kapcsolatos elválaszthatatlanul ez a téma, a Föld erőforrásainak esztelen kiszipolyozását és a környezet rombolását is jelentősen csökkentené. 

Ezért amikor gátlástalan harácsolással, a szegényebbek szükségét kihasználva, zsarolással, kizsákmányolással (eegen, tudom, ez is marxista szó, de nem tudok erre jobbat, én úgy látom, valóban létező jelenség), részvény-spekulációval, vagy éppen bulvár médiasztárként szedi meg magát, az böki a csőrömet.

Nézzük, miféle hasznos tevékenységet végez a részvényspekuláns? Semmit, valójában, hiszen nem állít elő semmit, nem szolgáltat semmit, nem végez közhasznú tevékenységet, nem hoz létre semmi újat, a szó valódi értelmében nem is kereskedik, csak pénzügyi manipulációkat végez. A részvényspekulánsok "áldásos" tevékenysége nyomán egyébként jól menő cégek értéktelenednek el és mehetnek tönkre rövid idő alatt, holott nem változott a tevékenységükben semmi - máskor érdemtelenül értéktelenednek fel más cégek, drágulnak meg vagy válnak olcsóbbá termékek, függetlenül a valós értéküktől.

Ez az egész tőzsde és részvényvilág egy torz, manipulált, elfajzott piaci mechanizmus... egy elcseszett "minden eladó" filozófiában.

Eszembe jutott egy másik példa. Nem lelkesedem például a Dubai luxusturisztikai beruházások iránt. Míg mások ajnározva az egekig magasztalják az ottani uralkodót, hogy milyen haladó gondolkodású, milyen előrelátó, milyen széles látókörű, stb. hogy az olaj elfogyása után is biztosítja a jólétet az országban, és micsoda korát megelőző építészeti csodákat hozott létre... Én meg erre azt mondom, hogy frászt!

Ennél sokkal prózaibb dologról van szó, nem az ország, hanem a saját köreinek jólétét biztosítja így, persze mellékesen jó lehet az országnak is, na de nagyon naivnak kell lenni annak, aki elhiszi egy sokszoros milliárdos uralkodóról, hogy egy fikarcnyit is törődik ilyen elvont dologgal a saját jóléte helyett), és nem valami pozitív, haladó gondolkodásról, hanem eszelős nagyzási mániáról van szó, és nem ő meg nem az ő emberei alkották ezt, neki csak volt egy vad ötlete meg tenger sok pénze, ami persze megrendelhette a világ legjobb kivitelezőit, és mivel pénzben nincs hiány, bármit meg lehet csinálni - na de ezt mind USA, Európa és Ázsia cégei csinálják neki, nem a helyiek dolgoznak rajta... és természetesen nem a turizmust általában segíti elő, hanem a kőgazdagok luxusturizmusát...

A gazdag Öböl-országok jó részében a helyiek nem dolgoznak semmit, minden tényleges munkát lenézett külföldiek végeznek el - na ez az egyetlen pozitív mellékhatása van a dolognak, hogy nekik munkalehetőséget teremt...

Azt a temérdek pénzt, amiből ezt az elképesztő  (és szerintem aggályos) környezetátalakítással járó projektet finanszírozták sokkal pozitívabb célokra is fordíthatták volna, ha igazán haladó gondolkodású lenne... 

Eleve, a gazdagok jótékonykodása csak afféle lelkiismeret-altató jó esetben, rossz esetben PR fogás. Senki ne akarja bemagyarázni, hogy a már emlegetett gátlástalanság és erkölcstelenség nélkül lehettek volna azok, akik - akkor pedig ez hogy lehetne már őszinte? (na jó, van, aki örökölte, meg van, aki tényleg kitalált valami új értéket - de ez szerintem elég a kisebb hányada). 

Azt hiszem, a fentiekből nem az derül ki, mintha liberális elveket vallanék, a piacgazdaság területén semmiképpen sem, elvileg a sokkal szigorúbb állami szabályozás mellett lennék - nem, nem tervgazdaság!

Azért csak elvileg, mert a gyakorlatban ez természetesen nem működhet, hiszen a törvényeket ugyanazok az önző, gátlástalan, aljas, becstelen emberek hozzák, akik gyakran teljesen összefonódnak a gazdasági elittel, tehát esély sincs rá, hogy a köz, a nép, a választók, az ország érdekében cselekedjenek, túl erősek a lobbik és a megválasztásukat elősegítő érdekcsoportok, és mind-mind a saját vagy szűk környezetük érdekében zsarol, korrumpál, befolyásol, stb.

Eh, el van cseszve ez az egész. Tudom, másoknak ennél sokkal égetőbb, napi problémái vannak, én meg itt nyavalygok az idealista világfájdalmammal - de a napi problémákkal többé-kevésbé képes vagyok megbirkózni, viszont ezek a dolgok rajtam kívül állok, de hatásukat mindenki nap mint nap tapasztalja, még ha nem is követi végig a a láncolatot a bajok gyökeréig, ami az emberi bírvágy...

És nincs rá megoldás... tehát megpróbálhat valaki kiszállni, elzárkózni a világ elől, saját világot építeni, aki ezt nem tudja fizikailag kivitelezni (ők vannak többen) az menekül valami tudatmódosítóhoz - vagy a lassú, de biztos őrületbe. A másik út, hogy vívódik kínlódik, stresszeli magát, próbálja tartani magát az elveihez, amiből persze a világban leginkább hátrányai származnak, legfeljebb a lelkiismerete lesz valamivel nyugodtabb, ugyanakkor nem tudja leküzdeni a kétségeit és az állandó frusztrációit amiatt, hogy kudarcra van predesztinálva az, aki morálisan próbál egy szintet tartani...

Persze van a harmadik út, ha próbál hasonulni és nem törődni az idejétmúlt erkölcsi elvekkel... 
Nyilván nem minden fekete-fehér, az emberek nagy része se jobb, se rosszabb a többinél, én magam se mondhatom, hogy csak és kizárólag a magas etikai normák szerint teszek mindent, bizony megalkuszom a saját lelkiismeretemmel is időnként... :(
 

Megint más témára ugorva: a második út járása akkor lehet könnyebb, ha az illetőnek van szilárd lelki háttere, ami többnyire a vallás, ez sokat segíthet... persze szegény kételkedőket (nem mondanám magam ateistának, de hívőnek sem) ez se nyugtatja meg... 

De szeretnék néha boldog, magabiztos, kételkedéstől és gátlásoktól mentes gazember lenni!

Utólagos hozzáfűzés:
Mivel többen felemlegették, hogy csak fikázom, de nem nyújtok alternatívát, itt egy HVG cikk egy etikusabb gazdasági modellről: