Olvasom ezt a telefonbeszélgetős-lehallgatós históriát.

Egyrészt durva, hogy annak idején ezt a hallgatózást is nyilvánvalóan politikai lejárató céllal művelték, másrészt az is durva, hogy nyilván hasonló szándékkal most illegálisan kiszivárogtatták.

Viszont lejáratni azt lehet leginkább, aki olyat tesz, ami erre okot ad.

Törvényen kívüli módszerekkel fellépni egy levelezgető ellen, bármennyire is idegesitő az illető, akkor se szabad, ha valaki az OTP tulaja (és még számos pénzeszsákban mélyen benne a keze). Az, hogy ilyesmi eleve felmerül, mutatja, mennyire elmosódó a határ a menő üzletember és a törvénysértő közt.

Arról nem szólva, hogy a volt nemzetbiztonságis a magán "biztonsági" cégben miért tudatosan ajánl fel törvénytelen megoldásokat, nyilvánvaló, hogy ezektől az emberektől nem is várható más. Ezt szokták meg, befeketítés, megverés, "rendőr haverrel" lecsukatás.

Nekik szabad.  Csányi és a hasonló kaliberű mogulok gyakorlatilag sérthetetlenek. Leginkább azért, mert minden hatalomon lévő garnitúrával jó kapcsolatot tudnak fenntartani.

Az UD-sek már ezek szerint nem, bár utánpótlás mindig akad belőlük, akik majd elvégzik a nagykutyáknak a piszkos munkát.

Tegyük fel, hogy valaki mondjuk a Budapest-Zsámbék vonalon utazik, de csak Perbál és Budakeszi közt, napi rendszerességgel, munkába, iskolába.

Tömegközlekedéssel csak a Volánbusszal juthat el oda, logikus hát, hogy bérletet vesz.

Igen ám, de hol? Hát csakis a végállomáson, Zsámbékon vagy Budapesten a Széna téren.

Tehát minden hónapban egyszer el kell zarándokolnia a végállomásra, csak azért, hogy azt a vacak papírdarabot megvegye, a zsámbéki végállomáson ráadásul csak a hónap első pár napjában árulják.

De a Széna téren is csak 8 és 18 óra közt, mert akkor van nyitva a jegypénztár, 

A dolgozó emberek nagy részének ez munkaidő éppen, azaz ilyenkor többnyire esélytelen eljutni oda.

A forgalmi ügyeleten persze nem adnak, az automatából meg csak szép, hologramos jegyet lehet venni, pedig ezzel az erővel bérletet is adhatna.

Nem hiszem, hogy nem létezik ennél jobb megoldás, árusíthatnák a postán, önkormányzatnál, boltban...

Az már csak hab a tortán, hogy mikor az amúgy a Kontaktbusz által üzemeltetett (éljen a kiszervezés!) buszra felszáll, mindent átható, áporodott cigibűz fogadja, mert a sofőr várakozás közben persze dohányzik. A Hosszú Király :) (King Long, persze kínaiul nyilván mást jelent) buszok amúgy elfogadhatóak kényelem szempontjából, de harmatgyenge motorjukkal a budakeszi úti emelkedőt még negyvenes tempóval sem tudják megmászni.

Reggeli csúcsban meg elképzelni is rossz, mi lenne a rengeteg összezsúfoltan, egymás hegyén-hátán állva szorongó iskolással, ha bekövetkezne egy baleset...

A Kútvölgyi út-Fészek utca kereszteződése előtt építkezés folyik, két ház közé cipőkanállal beszuszakolnak egy harmadikat.

Jó régóta folyik a munka, a környéken lakók-dolgozók az éve elejétől "élvezik" a folyamatos zajt, illetve azt, hogy az építkező munkások járművei a füvön/járdán parkolnak rendszeresen.

Kb. 2 hete felbontották a fél útpályát, nagyjából 10-15 méterrel a buszmegálló előtt, ahol amúgy a túloldalon parkoló van. Mindezt azért, hogy az épülő ház csatornabekötési munkáit elvégezzék.

Azóta eléggé kényelmetlen ott közlekedni, a parkolók felét nem lehet használni, mert a lezárást kikerülő autók nem férnének el, gyakori a dudálás, a busz is nehézkesen kanyarog, mert rögtön utána a megállóba kell beállnia.

Egy hete végeztek a földmunkákkal, visszatemették az árkot. Azóta is ott áll a lezárás, az aszfaltozást nem végezték el.

Ma felhívtam a XII. kerületi önkormányzat városgazdálkodási csoportját, hogy mégis, mennyi ideig lehet ez még így?

Azt mondták, már tudnak a dologról, ahogy előre látható volt, a vállalkozónak nem volt engedélye felbontani az aszfaltot, már kinn volt a közterület-felügyelet is és valami más szabálysértési hatósági is vizsgálja, valószínűleg komoly bírságot fognak kapni és többször is felszólították a céget, hogy azonnal kezdje meg a helyreállítást.

A helyzetet nézve, mindez csöppet sem érdekli az akadály létrehozóját.

Ismét egy jellemző, de hétköznapi példája, hogy tudja néhány ember magánérdeke felülírni hosszabb időn át párezer embert érintő közérdeket, hogy okozhat torlódást, baesetveszélyt teljesen indokolatlanul valaki, miközben az ilyet megakadályozni köteles hatóságnak nem sok lehetősége van vele szemben.

A következőt kéne csinálni: megtudni, ki az építkező cég vezetője, majd kitenni mindkét oldalra egy plakátot ezzel: "Ezt az útakadályt X. Y. cége által folytatott engedély nélküli építkezés okozza. Elérhetősége: ........ Mindenki cselekedjen belátása szerint."

Értem én, hogy jót akarnak, hogyne érteném.
Ez most amolyan vészhelyzeti intézkedésnek minősül, ahogy a többi is. Megkapták a felhatalmazást a kétharmaddal, én is megszavaztam, hát azt mondják, "Ránk bíztátok az országot, gyakorlatilag számottevő ellenzék nélkül, akkor most ne fanyalogjatok, mi tesszünk a dolgunkat, ahogy már rég szerettük volna. Ehhez viszont az kell, hogy mindenféle akadékoskodók ne hátráltassanak."
A költségvetési egyensúlyhoz kell a válságadó (én ugyan nem értek ehhez, de logikusnak tűnik, hogy legfeljebb az érintett cégek majd leverik az ügyfeleken, azaz rajtunk, de végre valaki "megregulázza" az extraprofitot harácsoló nagy cégeket, ami szimpatikus lépés érzelmileg nekem is, de ismerve a kapitalista gazdaság cégeinek működését, hosszú távon mindenképpen az ügyfél fizeti meg, nem a cég), a magánnyugdíj befizetések átirányítása, egyelőre a kompenzáció kidolgozása nélkül (ehhez se konyítok nagyon, de mintha olyasmit sokfelé olvastam volna, hogy a legrosszabb gazda az állam, ezért nem feltétlenül ésszerű rábízni a pénzemet, mert aligha gazdálkodik vele hatékonyan), és most a szigorú és keménykezű intézkedésekhez az Alkotmánybíróság korlátozása (nehogy már a rendcsinálás kerékkötői legyenek holmi alkotmányossági-jogi szőrszálhasogatással), no meg persze az Alkotmány testreszabása, ami úgy tűnik, megint csak kifejezetten Fidesz-konform lesz és ez aligha nevezhető közmegegyezésnek, persze a demokrácia a többség uralma a kisebbség felett... vagy nem?
Valahol azért elismerésre méltó ez a huszáros lendület, az eb ura fakó hozzáállás, amivel a kormánypárt most diadalmasan tör előre és semmi nem állhat az útjába, ugyanakkor vannak fenntartásaim is, mintha enyhén belengené egy kis bolsevik hevület kénkőbűze az egészet.
Továbbá felrémlik előttem Dél-Korea példája, amely a koreai háború után romokban hevert és civakodó politikai szereplők tehetetlensége miatt egy ideig nem is látszott esély a feltámadásra. Aztán jött egy keménykezű vezető, Pak Csong Hi, aki sikeresen életet lehelt a gazdaságba és a fejlődés útjára "kényszerítette" az országot, közben persze diktatórikus intézkedéseivel sokáig igen durván korlátozva a szabadságjogokat, aminek gazdaságilag meg is lett az eredménye, mára a vezető ipari és hi-tech államok közt van, az életszínvonal és a megtakarítások terén az első néhányban szerepel, infrastruktúrája Japánnal és a legfejlettebb nyugati államéval vetekszik, míg akkoriban Gána színvonalán volt.
Hogy boldogok-e az emberek, vagy a társadalmi értékekben is jól állnak-e, az már más kérdés, jártam ott elég sokat, nem tűnt kifejezetten elégedett országnak. Az tény is az ellenkezőjére utal, hogy öngyilkosságok tekintetében a második helyezést érte el mára világranglistán Dél-Korea, míg mi, a hírhedetten erre hajlamos magyarok "csak" a tizedikek vagyunk.
Úgy tűnik, nincs megváltás áldozatok nélkül. Kérdés, melyik csoportba kerülsz te, én, és melyikbe azok, akik döntenek. Van egy tippem...
Gyanítom, hogy nekik nem kell a nyugdíjuk és a áremelkedések miatt aggódniuk. Egy képviselői-politikusi állással négy év alatt örök életre biztosítva lesz a megélhetés, zéró felelősséggel. Hja, tudom, ez most demagóg gondolat, de van abban valami, hogy akik kifejezetten akarják maguknak a hatalmat, azokat nem kéne engedni a közelébe kerülni (és ez teljesen pártfüggetlen).

Önmagában is érdekes paradoxon, hogy lehetnek képesek politikusok helyesen dönteni, mikor a döntési pozícióban lévők nagyon gyorsan elszakadnak azoktól a mindennapi gondoktól, melyek az átlagembert foglalkoztatják. Aki kéklámpás Audival jár, sose érzi a saját bőrén a forgalmi dugót, aki megszavazza a saját elszámolás nélküli költségtérítését, ugyan honnan tudná, milyen az, ha valaki percekig küszködik a boltban, hogy megengedhet-e egy alapvető élelmiszert magának, vagy próbálja a szolgáltatók csekkeivel sakkozva kiügyeskedni, melyiket lehet később befizetni, hogy a hó végére még tudjon a gyereknek enni adni. Az ilyesmi csak szónoklataik drámai fordulataiban érvényesül, mint újabb eszköz a politikai harcban, valójában a legtöbbjük le se szarja a sok lúzert, akik révén bekerült a tutiba. Sokkal inkább fontos számukra az őket háttérből anyagilag támogató érdekcsoportok felé törleszteni. De ez örök probléma, nem csak  a mostani kormányé.

Visszatérve az eredeti témához, szerintem egy hozzám hasonló újdonsült Fidesz szavazó számára - aki amúgy nem kimondottan volt a jelenlegi kormánypárt támogatója, de elfogadta, hogy megadja nekik a bizalmat a dolgok jobbra fordulása érdekében -, egyre erősebben felvetődik, vajon ha pontosan elmondták volna a fenti intézkedéseket, mint a válságkezelő programjuk részét, megkapták volna-e a kétharmadot?
Alighanem ennek kérdésességét ők is érzik, ezért már most megpróbálják bebiztosítani a jövőt az elcsatolt területeken élő magyarok szavazatainak biztosításával, hiszen számukra mindenképpen sokat adott a mostani kormány a kettős állampolgársággal (amivel teljes szívemből egyetértek), így nagy részük nyilván őket választja, ha lesz szavazati joga (ami egy újabb pozitív gesztus feléjük, de bennem viszont felmerül a kérdés, hogy ha én élek itt, ők meg ott, és én se szavazhatok az ő politikusaikra, persze eszem ágában sem lenne, hiszen azt nekik kell megválasztani, az ő sorsukat befolyásolja, akkor szerintem úgy korrekt, ha ez oda-vissza egyformán működik), de ez végül is nem volt titok, hiszen már Mikola is megmondta, hogy ha most nyernek, 20 évre be kell betonozniuk magukat ezzel az eszközzel:
"Ha a politika egyszer hatalmat szerez, akkor nem akarja visszaadni azt" mondta Stephane Garelli, az Institute for Management Development professzora. (Ő vezeti az évente megjelenő leginkább figyelt versenyképességi jelentést: a World Competitiveness Yearbook-ot.)

Valahol úgy érzem, nem egészen ezt vártam tőlük. Lehet, hogy az elkötelezett Fideszesek tudták/sejtették, milyen izgalmas huszárvágásokat fog alkalmazni Orbán Viktor a hatalomra kerülés után, de nagyon sok olyan ember szavazott rájuk, akik nem a Fidesz iránti feltétlen odaadás, hanem a nem igazán létező jobb alternatíva motivált, akik aligha erre a kontroll nélküli dicsőséges, minden átgázoló előretörésre adták meg a felhatalmazást. Persze most már késő bánat, egy kísérlet alanyai lettünk, amiből még akár jó is kisülhet hosszabb távon a többségnek, de egyelőre inkább kétségeket gerjeszt.
Egyvalami számomra meglehetősen biztosnak látszik: soha többé nem lesz kétharmados többsége egy pártnak se, most megtanuljuk a leckét, és bár előre látható volt, mégis kissé tanácstalanul nézzük, ahogy ezt az erőpozíciót a kormánypárt gátlások nélkül a végsőkig ki is fogja használni. Megtehetik, mert azt hiszik, erre kapták a felhatalmazást, még ha ez valójában nem is igaz ebben a formában.

Olvasom az Indexen, hogy a bankok sírnak, panaszkodnak, tönkreteszik őket a devizahiteleseket segítő tervezettel. Tekintsünk már kicsit vissza, mi is volt ennek az előzménye.

Magyarország lakosságának nem volt szinte semmilyen és még mindig nincs igazán színvonalas pénzügyi kultúrája. Honnan is lenne?

Az én korosztályom nagyjából úgy nőtt fel, hogy volt az OTP meg a Takarékpénztár, volt kb. 1-2 fajta hitel meg betét és kész, eszi, nem eszi, nem kap mást.

Egy átlag közép- és felsőoktatási intézményben szóba se került a lakossági pénzügyi tervezés és a pénzintézeti műveletek szabályai, a befektetések, a hitelezések buktató, tőzsde és hasonlók. Nem is lehetett, hiszen akkoriban ezek nem álltak rendelkezésre a szocializmus nem piaci viszonyai közt.

Gondolom, a közgáz szakokon azért téma volt ez is, de akik nem gazdasági tárgyú tanulmányokat választottak, nem sok eséllyel hallhattak ezekről. Persze akik már akkor élelmesen elkezdték a GMK-zást és egyéb maszek vállalkozásokat, rákényszerültek, hogy valamilyen formában tervezzenek és megpróbáljanak eligazodni a pénzügyi- és jogi szabályok katyvaszában. Az átlagembernek azonban akkoriban erre se lehetősége, se szüksége nem volt.

Aztán jött a rendszerváltás. Sokak számára úgy tűnt, itt a Kánaán, kinyílt a világ, beözönlött a fogyasztói társadalomban edződött banki és kereskedelmi szektor, amely természetesen jókora kedvezményekkel próbált hídfőállásokat létesíteni az eddig előlük jobbára elzárt exkommunista piacokon (emlékszünk még a tumultuózus jelenetekre az Electroworld áruházak nyitásakor?). Az emberek rácsodálkoztak a hihetetlenül megnövekedett árubőségre és a lehetőségre, hogy hozzájuthatnak az áhított "kincsekhez", akár úgy is, hogy nincs rá pénzük, mert a hitelező pénzintézetek a kereskedőkkel karöltve szinte tukmálták az emberekre a portékáikat, szolgáltatásaikat.

És az átlagmagyar persze azt hitte, kolbászból van a kerítés, nem tudta, mi az a THM (eleinte talán nem is volt benne a törvényi szabályozásban, hogy ezt közölni kell, és persze még ezt se nyújt minden részletről információt). Nem nagyon fogta fel, hogy ugyan havonta nem sokat kell fizetni a vágyainak tárgyáért, de összességében akár a többszöröse is lehet a készpénzes árnak. Kisebb tételeknél ez még kevésbé okozhatott gondot, de aztán jött a magyarok két leglényegesebb vásárlása: a lakás és az autó.

Mert valamiért nálunk - sok más országgal ellentétben, ahol persze a piaci viszonyok miatt másképp alakulnak az eladási és bérleti árak, még a fizetésekhez képest is, nem csak abszolút értékben - szinte elengedhetetlen birtokolni ezt a két dolgot. Lízing, tartós bérlet csak a vállalkozók, cégek kiváltsága, magánszemélyek ilyenben nem nagyon gondolkodnak.

Egy családalapítás elég nehéz albérletben, szülőkkel együtt lakva. Lehet, sokaknak sikerült, de érthetően leginkább önálló lakásban szeretnék az emberek.

Az autó részben valóban szükséges közlekedési eszköz sokaknak, részben viszont egyfajta státuszszimbólum. Talán hülyén hangzik, de akár a Suzuki is az lehet, egyáltalán maga tény, hogy van.
(Nem kell ezen csodálkozni, annak idején mi befizettük a Trabantunk árának felét, majd vártunk 5 évet, mire hozzájutottunk. Színválaszték az volt, ami épp érkezett, ha nem kellett, várhattunk még fél évet. És gondolom, a nagy többséggel hasonlóan történt, vagy még ennyire se futotta.)

Persze azóta már van egy fiatalabb generáció, amelyik beleszületett ebbe a megváltozott, piacinak mondható helyzetbe, nekik ezek a dolgok sokkal természetesebbek, mint nekem vagy a nálam idősebbeknek voltak.

Az se véletlen, hogy a kilencvenes évek kényszervállalkozói közül mennyien kerültek nehéz helyzetbe, nem voltak tisztában a könyvelés, az adózás, a közterhek szabályaival, mellesleg ember legyen a talpán, aki mindezt szakirányú tanulmányok nélkül kapásból átlátja, hiszen a jogi szövegek a köznyelvi fordulatoktól messze elrugaszkodva fogalmaznak, olyan mondatszerkezetekkel és szóösszetételekkel, melyek az átlagember számára vagy egyáltalán nem érthetők, vagy könnyen félreértelmezhetők, hiszen nem is tudja őket egy tágabb jogszabályi kontextusban látni.

A fogyasztóvá válás láza magával hozta az egyre nagyobb hitelbőséget, csak éppen a bankoknak, pénzügyi szolgáltatóknak van pár nagyon rossz szokásuk: szeretik csak a pozitív dolgokat kiemelni ezeknél, míg a negatívakat apróbetűs, jogászok által körmönfont módon megfogalmazott, végeláthatatlan jogi szabályrendszerbe rejtik, ami megint csak olyan dolog, hogy az átlagember belekezd az átolvasásába, de már az első két bekezdés után zsongani kezd a feje bikkfanyelvtől, a hatodik után meg feladja és csak úgy átfutja a szemével, ami persze semmit nem ér, végül vállat von és aláírja.

A hunyó mindenképpen ő lesz, hiszen a bank joggal hivatkozhat arra, kérem, mi megmondtuk, miért nem olvasta el.

Igen, megmondták, de gondosan ügyeltek arra, hogy a szabály kizárólag őket védje, már azzal is, hogy nem emberi, hanem jogi nyelven fogalmaz.

Tudniillik még a jogszabályok értelmezésében is jelentős nézetkülönbségek lehetnek hozzáértő jogászok közt is - ugyan hogy várható el egy jogilag-pénzügyileg képzetlen embertől, hogy tökéletesen megértsen egy olyan többoldalnyi agyonbonyolított szöveget, amiben már az alapfogalmaknál elvesztheti a fonalat?

És jött a hab a tortán: a devizahitel. Milyen szép is volt, alacsony kamat, kedvező feltételek, stb. Azt persze a nagy lelkesedésben elfelejtették megemlíteni, hogy amennyiben az árfolyammozgás ilyen szintet ér el, mint mostanában, akár 60%-os tehernövekedéssel is kell számítani.

Határozottan emlékszem, mikor én is felvettem egy ilyen hitelt (hálistennek óvatos duhaj lévén elég keveset) és megkérdeztem, hogy mégis milyen nagyságrendű árfolyamváltozással lehet kalkulálni, az ügyintéző az akkori 150 körül svájcifrank-forint árfolyamra fölényesen legyintve azt mondta, hogy nem hinné, hogy akár 170-ig felmehetne. Szó sem volt arról, hogy "uram, ezt nem tudjuk megmondani, az elmúlt x év piaci mozgásai alapján kb. 10-15% növekedés tartunk elképzelhetőnek, de a történelem során ennél lényegesen nagyobb változások is bekövetkeztek már és jöhetnek még, nem kizárt, hogy akár 50-70%-kal is nőhet".

Nyilván nem mondták, mert akkor sokkal többen gondolták volna meg, hogy felvegyék-e. Pedig erre figyelmeztetniük kellett volna az ügyfelet, mert az ügyfél nem pénzügyes, neki fingja sincs az árfolyammozgásokról és a gazdaság ezekre befolyással lévő változásairól. Ja, hogy ez nem volt várható az akkori trendek alapján? Talán igaz, de kizárható sem volt. És ha ők nem várták, nem számoltak vele, miért várható ez el náluk ilyen éren sokkal kevésbé járatos ügyféltől?

Tehát felvették, felvettük a nagy hiteleket és mivel mindenki aránylag pénzszűkében volt, aki ilyet tett, kicentizték a törlesztőrészleteket, addig nyújtózkodtak, ameddig csak lehetett, sokan nem nagyon számolgattak, azt mondták, ennyi meg ennyi a családi jövedelem, nagyjából ennyit kell félretenni megélhetésre, a maradékból törlesztünk.

Nem gondoltak arra, hogy mi van, ha váratlan kiadás (baleset, betegség, autó, kazán, stb. javítás) merül fel, nem gondoltak arra, hogy mi van, ha az egyik kereső például elveszti a munkáját, nem képeztek tartalékot, egyrészt mert nem tudtak, másrészt mert nem volt benne a közgondolkodásban, ahogy a privát pénzügyek tervezése sem.

Sokan valószínűleg azt sem tudják, pontosan mire és mennyit költenek havonta, pontosan milyen kiadások várhatók az év során rendszeresen és alkalmanként. Nem tudták kiszámolni, hogy egy kedvezőnek látszó hitel esetén a felvett pénz többszörösét kell visszafizetniük, hogy a törlesztés első éveiben gyakran csak a kamatot fizetjük meg, a tőke pedig majd csak később kerül törlesztésre és döbbenten néztek, ha kiderült, több évnyi rendszeres fizetés után a tőketartozásuk még mindig ugyanannyi.

Közben tett bárki is azért, hogy változzon a közgondolkodás, hogy ügyfélközpontúbb legyen a szabályozás, hogy az emberek képesek legyenek a saját pénzügyeiket átlátni és kicsit jobban felfogni, mivel járnak a hitelek és befektetések? Aligha.

A bankok biztos nem. Úgy tűnik, nekik a buta ügyfél jobb, mint a tudatos és jogaival tisztában lévő, hiszen akkor nehezebben tudnának mindent rájuk sózni és nem tudnák széttárni a kezüket, hogy miért nem teccett elolvasni az apróbetűt?

A kormányok meg el voltak foglalva más dolgokkal, nem figyeltek különösebben arra, hogy milyen mértékű a lakosság devizában történt eladósodása, hogy a bankok láthatólag kihasználják a járatlanságukat.

És most persze van kapkodás, devizahitelesek megsegítése a piaci viszonyok alapos megkavarásával és visszamenőleges hatályú, vitatható szabályozással, a bankok meg az égig rínak, hogy jajaj, most mi lesz, őket tönkreteszik, velük ki lesz szúrva, pedig ők milyen szabályosak voltak és így tovább...

Ja, bazmeg, azok voltatok, a saját szabályaitokat ráerőltették azokra, akik nem értették, mert nem érthették meg és ti sem voltatok ugyanakkor elég okosak ahhoz, hogy felmérjétek, mi lehet ebből és milyen nemfizetési hullámot indíthat el egy krach. Ha ti nem tudtátok, miért várnátok el az átlagembertől, hogy gondosabb legyen nálatok?

Emlékszem azokra a jelentésekre, melyek arról szóltak, hogy éveken át a Közép-Kelet-Európai bankszektor hozta a legmagasabb profitot... nem véletlenül.

Hát akkor kedves bankok, most ne nyígjetek, ti is benne vagytok vastagon abban, hogy így alakult, legalább annyira, amennyire azok, akik meggondolatlanul vettek fel hitelt.

Nem azt mondom, hogy a hitelfelvevő átlagember ne lenne felelős. Nyilván az, hiszen az ő döntése volt. De azért gondoljuk át, mennyire volt képben, mikor a döntést meghozta? Mennyire adtak meg a bankok minden szükséges információt a döntéshez, olyan módon, hogy egy átlagember azt megérthesse, átláthassa? Ha ezen valóban alaposan elgondolkodunk, aligha jöhet ki az, hogy a bankok megtettek volna mindent az ügyfél korrekt tájékoztatásáért.

Mennyire normális dolog egy pénzügyekben járatlan piacra úgy rávetni magukat, hogy tisztában vannak a leendő ügyfeleik járatlanságával és kihasználni ezt? Mert tisztában voltak vele, erre mérget vehetünk. Ha a bankok szerint ez normális, akkor most coki, pofa be, nyeljék le, amit főztek.

Volt alkalmam figyelemmel kísérni néhány törvényalkotási folyamatot, persze kívülállóként, de lépésről lépésre megismerve a tervezettől a tényleges végrehajtásig.

Munkám miatt lehetőségem volt külföldön tucatnyinál is több országban jelentős kormányzati projektekben speciális műszaki dolgokban szakértőként/tervezőként részt venni.

A tapasztalatok kiábrándítóak. A hazai példa a fegyvertörvény volt, ami akkoriban aktív sportlövőként és az önvédelmi célú civil fegyvertartás támogatójaként engem is érintett.

Ritka dilettáns módon történt az előkészítés és a megvalósítás is. Az érintett szakmai szervezeteket vagy nem vonták be, vagy ha bevonták, javaslataikat semmibe vették. A törvény megalkotása során sok félresikerült, pontatlan definíció és nem egyértelműen szabály keletkezett, ami tág teret hagyott az amúgy is ilyen téren nem túl képzett rendőrségi ügyintézők (félre)értelmezésének, pedig nekik nem értelmezgetni, hanem végrehajtani kéne. Nem véletlen, mennyi egymásnak ellentmondó és támadható határozat született a gyakorlatban azóta is.

De nem jobb a helyzet máshol se, olyan nagy jelentőségű kormányzati projektek kapcsán , melyek akár egy évtizedre is meghatároznak a nemzet biztonsága és önazonossága miatt is fontos dolgokat. Elsősorban ázsiai országokban akadtam össze a miénkhez hasonló dolgokkal, néha még durvább formában.

A fentiek alapján a következő megfigyeléseket tettem:

1. Amint egy ember politikus lesz, netán vezető, döntési pozícióba kerül, eluralkodik rajta egy különleges kór. Ennek tünetei: egyfajta mindenhatóság-tudat, beleszólási kényszer a legapróbb részletekbe, hamis énkép, mely szerint az illető mindenhez jobban ért.

2. Ha van benne legalább annyi látszata a korrektségnek, hogy szakértőket fogad maga mellé tanácsadóként, a kiválasztásban semmiképpen sem a szakmai múlt és az eddig végzett tevékenység sikere számít bele. Elsősorban saját rokonai, barátai, üzletfelei közül válogat, tekintet nélkül arra, hogy az illető valóban szakértője-e a témának.

3. Ha egy valóban szakértő rámutat egy projekt hibáira, vagy teljesen figyelmen kívül hagyják, vagy dilettáns, teljesen életszerűtlen érvekkel és/vagy mindenféle politikai szempontokra hivatkozva elutasítják az észrevételeit.

4. A korrupció alapértelmezésben részét képezi a tevékenységüknek, csak ők ezt politikai alkunak avagy a támogatóik helyzetbe hozásának nevezik.

Így fordulhat elő, hogy egy jelentős, szakmai előkészítést és hozzáértést igénylő törvény vagy projekt kapcsán olyan személyek döntenek milliárdok felett és határozzák meg hosszú időre rengeteg ember és gazdasági szervezet sorsát befolyásoló szabályokat és beruházásokat, akiknek semmiféle hozzáértésük nincs az adott témában, ellenben meg vannak győződve arról - az önkritika teljes hiánya miatt, ami elég súlyos személyiségtorzulás -, hogy ők hivatottak ezt a döntést meghozni, a legapróbb szakmai részletekbe is beleszólva. Nem veszik figyelembe se hozzáértő szakmai szervezetek és régóta a világ élvonalában dolgozó, komoly eredményeket elért cégek szakértőinek javaslatait, ha azok nem egyeznek meg az ő laikus elképzeléseikkel.
Minél magasabb pozícióban van egy ilyen illető és minél nagyobb költségvetés felett van hatalma, annál inkább jellemző, hogy elragadja ez a döntéshozói gőg és még csak arra sem hajlandó, hogy saját maga megpróbáljon a téma szakmai alapjairól akár csak a publikusan elérhető internetes forrásokból tájékozódni. Sokszor ezek az emberek az alapfokú műszaki-fizikai ismereteknek is teljesen híján vannak, középiskolai tananyag szintjén, szájbarágósan megfogalmazott technikai alapokat is nehezen vagy egyáltalán nem képesek felfogni. És mindezek ellenére szilárdan hisznek abban, hogy jól képesek dönteni ilyen kérdésekben is. Egyesek még szinte büszkék is arra, hogy ők nem értenek a mindennapokban használt technikához sem, hogy önmaguktól nem képesek egy internetes keresést végrehajtani, hogy gondban lennének, ha emailt kellene küldeniük és a szolgálati laptopjukon a pornófilmek bámulásán és a játékokon kívül nem sokra tudják használni, mindenféle munkával kapcsolatos dolgot a titkárjuk intéz.

Mielőtt még szokás szerint valaki szemellenzősen félremagyarázná, ez a poszt nem a jelenlegi kormányról szól (bár szólhatna arról is, lefogadom), hanem általában, nem is csak a magyar hatalomgyakorlásról, teljesen univerzálisan érvényes lehetne nagyon sok társadalomban.

Szintén a félreértések elkerülésére: nem várható el szerintem sem, hogy egy politikusa vagy kormányzati döntéshozó pozícióban dolgozó illetékes mindenhez értsen, főleg szakmai részletekhez. Ami elvárható, hogy legalább ezzel tisztában legyen, felmérje a saját korlátjait és próbáljon meg egy-egy fontos témában a döntés előtt több forrásból tájékozódni, ne a nepotizmus, a pártja és/vagy személyes anyagi érdekei alapján válassza ki a tanácsadóit, hanem valós szakmai kvalitások figyelembevételével és ne dobja félre a szakértői véleményeket, ha azok ellentmondanak az ő elképzeléseinek, hanem próbálja meg reálisan és objektíven felülvizsgálni ezek alapján az adott kérdést. Ez persze utópia, a világ nem így működik.

Nem vagyok se katona, se politikus, se olyan, aki ért a biztonságpolitika "magasabb szempontjaihoz". Ez egy laikus véleménye.
Az USA vesztett Afganisztánban. Talán még nem tudja, talán még nem hajlandó elismerni és megpróbál méltósága roncsaival valami elfogadható indokkal majd kivonulni, de ettől még tény marad.
Vele együtt veszít minden nemzet, aki támogatja őket ebben a háborúban. Nekünk, magyaroknak is már több halottunk van.
Feltehető a kérdés, megérte? Volt olyan eredménye ennek a háborúnak, illetve a magyar részvételnek, ami miatt az áldozatoknak volt értelme?
Én sajnos nagyon úgy látom, nem. Eleve, ez az ország, ez a nép olyan, amilyen, nem meghódítható, nem pacifikálható. A törzsi szokások és a hadurak hatalma, az évszázados fegyveres harc hagyományai és primitív iszlám fanatizmus kombinálva a gerillaháborúra legalkalmasabb terepviszonyokkal olyan nagy falattá állnak össze, ami már a szovjet birodalomnak is megakadt a torkán és elindított az agóniáját.
Mit sikerült elérni az USA-nak Afganisztánban? Került oda egy hozzájuk többé-kevésbé hű kormány, amely úgy-ahogy képes az ország egy részét működtetni. Nagyjából ennyi.
Oszamát nem sikerült elkapni, a tálibok egyre erősödnek - pakisztáni támogatással, ami kísértetiesen emlékeztet arra a malőrre, mikor a szovjetekkel szemben az USA fegyverezte fel és támogatta az afgán lázadókat, akik most éppen ellenük harcolnak -, és talán valamelyest sikerült zavarni a legveszélyesebb terrorcsoportok kiképzését és létét, de úgy tűnik, ez csak ideiglenes, a hangsúly áttevődik lassan Pakisztánra, arra a Pakiszánra, amelyiknek atombombája van és növekvő iszlám fundamentalisa bázisa és amelyet az USA jelentős támogatásban részesít, miközben a pakisztáni kormány és titkosszolgálat feltehetően kétkulacsos játékot folytat és színleg próbálja levadászni a terroristákat, de egyrészt valójában alighanem titokban támogatják is őket, másrészt az ország Afganisztánnal határos területein nem sok tényleges hatalmuk van.
Adott tehát egy szerintem stratégiailag és taktikailag is lehetetlennek tűnő vállalkozás, amelynek kudarca egyre nyilvánvalóbb. Az, hogy milyen indoka van az USA-nak mégis az ottlétre, talán világosabbá válik, ha a nemrég felderített ásványkincseket nézzük.
Ahogy Irakban valójában a Közel-Kelet olajkincsének egy része feletti uralom, itt olyan bányászati kitermelési lehetőségek vannak a háttérben, mely a modern elektronikai iparnak nélkülözhetetlen alapanyagokat biztosíthatják.
Közben az afgánok ugyanúgy igen komoly kábítószeralapanyag-termesztők és exportálók maradtak, a támadások a külföldi haderők ellen csöppet sem fáradnak, inkább úgy tűnik, egyre hevesebbek és egyre sikeresebbek. Az amerikai támadásokban számtalan ártatlan civil áldozat is meghalt, amint a Wikileaks-en közzétett dokumentumokból is látható és amit az USA vezetés előszeretettel próbál elhallgatni.
Számomra ez leegyszerűsítve annyit tesz, hogy az amerikai militarizmus gyakorlóterepének használják ezt a háborút, hogy majd amerikai érdekeltségek kitermelhessék azt a nyersanyagot, amin szintén amerikai cégek fognak majd nagy profitot realizálni, miközben a nemzetközi terrorizmussal szembeni harccal takargatják mindezt. Bár ha belegondolunk, leginkább az USA volt az, akit fenyeget a terrorizmus... és ahogy ők se tették keresztben a kisujjukat sem, mikor 56-ban lerohantak a szovjetek minket, nekünk ugyan mi közünk az ő gyarmatosítási háborújukhoz?
Mikor látják már be a nemzetek, hogy ezen se mi, se a többi európai vagy más ország nem nem nyer, csak veszít? Veszít a költséges küldetésen, a halott katonákon, a potenciális terrorcélponttá váláson. És közben nem nyer semmit senki, az USA-n kívül.
Egyébként Afganisztán problémájára kizárólag egy "megoldás" létezne, ha valóban a terrorizmus visszaszorítása lenne a cél, bár ez fizikailag kivitelezhetetlen, humanitárius szempontból meg nyilván nem szép dolog: a teljes blokád, semmi és senki se ki, se be. Aztán éljék úgy a saját életüket, ahogy akarják, oldják meg a dolgaikat, ha szeretnek a tálib vallási ostobaságok alatt senyvedni, az ő dolguk, ha meg nem, akkor tegyenek ellene maguk. Tudom, ez cinikusan hangzik, de nem lehet egy népet demokratizálni és rákényszeríteni az emberi jogokat, ha nem igazán akarják. Főleg, hogy ez csak egy ürügy.
Mellesleg ha belegondolunk, a tálibok és a szatellit terrorszervezetik célja legalább annyira jogos a saját szempontjukból, mint az, hogy az USA egy másik kontinensen háborúzik. Ők is a saját nézőpontjukból helyes elveket akarják rákényszeríteni másokra, nekik a terror és az iszlám agymosás a módszerük, míg az USA-nak a katonai erő és a politikai hatalom befolyásolása. De mind a kettő egyet akar: a világ többi része is úgy működjön, ahogy szerintük működnie kell, tekintet nélkül arra, hogy ehhez a világ mit szól.

Még nyár elején történt, hogy barátomnak a Lufthansánál vásároltam Budapest-London repülőjegyet, törzsutaskártya pontokért - én már hosszú évek óta egyáltalán nem használtam fel, gondoltam, ne menjen veszendőbe. Testvérével együtt utaztak volna és mindkét jegyet megvettük így.

Később úgy adódott, hogy neki valami közbejött és nem tudott az adott időpontban elindulni, így testvére egyedül ment ki, ő pedig később, más módon jutott el Londonba.

Mikor visszafelé használni szerette volna a jegyet, megdöbbenve tapasztalta, hogy törölték, azzal az indokkal, hogy kifelé nem azzal ment.

Normál emberi logika és igazságérzet szerint ez durva lehúzás, hiszen azt a jegyet oda-vissza kifizettem és szerintem semmi köze a társaságnak ahhoz, hogy kifelé végül is hogy jutott el.

Az egész tranzakció online ment végbe angolul (a Lufthansa természetesen magyarul nem elérhető online), az e-ticketen semmiféle információ nem volt az utazási szabályzatról.

Valószínűleg aki nem jártas a légitársaságok utazási szabályzatainak rejtelmeiben, az álmában se gondolná, hogy a kifelé menő jegy fel nem használása bármilyen módon összefüggene a visszafelé utazás érvényességével.

Az általános utazási szabályzat hosszas keresés után utólag a Lufthansa honlapjának legaljára rejtve persze elérhetőnek bizonyult, apró szépséghibája, hogy bonyolult angol jogi nyelven megfogalmazva 25 A4-es oldalnyi szöveget tesz ki. Ebben bizonyára valamilyen módon utalnak erre a dologra, de kíváncsi vagyok, hogy egy angolul mondjuk középfokú nyelvvizsgával rendelkező személy pontosan érti-e, miről is szól, ha pedig ennél gyengébb a nyelvtudása, akkor szerintem esélytelen.

Nekem nincs nyelvvizsgám, de általában gond nélkül tudok kommunikálni angolul a mindennapi életben, elég sokat is volt rá alkalmam, viszont ennél pár oldal után már zsongott a fejem és elveszettnek éreztem magam, konkrétan nem is sikerült megtalálnom, hol írják ezt.

Számomra az egész kicsinyes bosszúnak tűnik.

Hiába fizette ki a jegyét az utas, ha nem tud elutazni kifelé, eleve azt feltételezik, hogy más légitársaságot vett igénybe, hát ne is jöhessen visszafelé se, tökmindegy, hogy kifizette-e az utat vagy sem.

Természetesen semmiféle visszatérítés vagy kárpótlás nem jár érte. Még szerencse, hogy nem konkrét pénzbeli tranzakció volt, persze azt a törzsutaspontot jobban is fel lehetett volna használni másra...

Tudom, ez nagyon kis problémának látszik, talán tényleg az. De valamiért szerintem olyan lépés, ami beleillik egy nem éppen pozitív trendbe.

Némelyik élelmiszeren a lejárati dátum a magyar helyesírás szerinti év-hónap-nap sorrendben, másokon az angolszász (illetve EU) formátumú nap-hónap-év formátumban van feltüntetve.
Most hallottam olyasvalakitől, aki ilyen üzemben dolgozik, hogy átállnak ők is a magyarról az EU formátumra.

Miért gond ez? Két dolog miatt. Sok idősebb embernek fogalma sincs arról, mi az az EU formátum, legfeljebb akkor, ha mondjuk jól beszélnek angolul. Ha ráadásul keveredik a dolog, egyiken ilyen, másikon olyan, akkor még nagyobb hülyeség.
Tehát ha az van írva egy tejesdobozra, hogy 07.08.2010, akkor egy olyan embernek, akinek fogalma sincs az EU formátumról, honnan kéne tudnia, hogy 2010 július 8. vagy augusztus 7. a lejárat dátuma? Nagyon nem mindegy.

A másik oldalon meg az áll, hogy megint miért kell alávetni a nemzeti nyelvet egy szükségtelen és a sajátosságaival, hagyományaival ellenkező és szerkezetével ellentétes EU szabálynak?
Van erre valami magyar szabvány?

Ma el kellett vinnem az autót szervizbe, ami azzal jár, hogy visszafelé BKV. Útközben jöttem rá, hogy a gyűjtőjegyet otthon hagytam.

A szerviz kinn van a külső Bécsi úton. Legutóbb, mikor így jártam, próbáltam a két közeli benzinkútnál jegyet venni, de ott nem árultak. Más meg úgy kilométeres körzetben nincs, ahol jegy lenne kapható, természetesen a megállóban nincs automata.

Felszálltam akkor a buszra és kértem a sofőrt, hogy hadd vegyek jegyet, mondta, hogy nála nem lehet. Kérdeztem, akkor hol? Mondta, hogy 2 megállóval odébb.

Ott leszálltam és megvettem.

Ma ezt megelőzendő leparkoltam Vörösvári úti megállótól párszáz méterre, majd a zuhogó esőben elgyalogoltam a BKV pavilonig.

Egy érintőképernyős jegykiadó automata volt ott. Benyomkodtam, mit szeretnék, bedobtam a pénzt. Láthatólag nem vett róla tudomást, se nem számolta, se nem adta vissza. Káromkodtam, oldalbavágtam, semmi. A mögöttem jövő szintén így járt. Jött még két diáklány, szintén elnyelte a pénzüket.

A reklamációs telefonszám nem látszott, mert az utolsó három számjegyet valaki lekaparta.

Mellesleg az automata kizárólag 5, 10, 20, 50, 100 Ft-os érméket fogad el, se bankjegyet, se kártyát nem. Ez elég nevetséges, tekintve, hogy a jegy ára 320 Ft és a 200 Ft-os érme már legalább egy éve forgalomban van.

Bekopogtam a BKV-sokhoz, kijött egy ellenőr, kérdeztem, hol lehet reklamálni. Azt mondták, rajta van a telefonszám. Nincs rajta, lekaparták, mondtam én.
A vállukat vonogatták, hogy nem tudják, mert egy alvállalkozóé a rendszer. Végül nála tudtam venni jegyet.

Leadtam a kocsit, amíg a buszra vártam, felmentem a BKV honlapjára. Természetesen nem találtam rajta a telefonszámot, amit ilyen esetben fel kéne hívni, maga az ügyfélszolgálat is eléggé el van rejtve és nincs ingyenes vagy helyi tarifás száma. Mindenesetre azt felhívtam. Elég sokáig kellett várnom, az ügyintéző aztán megmondta a 0680200831-es számot, amit hívni kell. Felhívtam, persze csak üzenetrögzítő. Adjam meg nevem, elérhetőségem, a helyszínt, az automata számát, majd kivizsgálják.

Megadtam. 

Számolgatok. Ez a tudakozódás a BKV-nál a telefonszám után, a ráfordított idő, a mobilinternet alighanem nagyjából a 200 Ft-os kategóriába esik. Ha vissza is adják a pénzemet (amiben nem lennék biztos), akkor se vagyok igazán kárpótolva. Nem az a 200 Ft zavar.

Az zavar, ha most 5 perc alatt 3 ember párszáz forintját nyelte be, és abból a három emberből szerintem csak én voltam olyan, akit elvből zavar az ilyesmi eléggé ahhoz, hogy utánajárjak. Mennyit kaszálhat ez a cég azokon a vásárlókon, akik inkább egy bosszús legyintéssel lenyelik a békát és nem mennek az ilyen százas nagyságrendű veszteségük után?

És ez csak egy automata, rövid idő alatt.

Kíváncsiságból még egyszer felhívtam a BKV-t, hogy kiderítsem, ki is ez a kedves cég. Némi erősködés után megadták:
DBM BANKTECHNIKAI KFT.
1135 Budapest, Zsinór u. 48
Telefon: (+361) 224-7800
Fax: (+361) 201-4599
E-mail: info@dbm.hu

Mellesleg szerintem nem kicsit nyúlták a logójukat az IBM-ről...

Szóval, javaslom, hogy kompenzációképpen akinek már volt valami bosszúsága az automatákkal, de nem járt utána, válasszon egyet a következő jegykiadó automatákból és hívja fel a 0680200831 számot, hogy mondjuk 100-200 forintját elnyelte. Hadd dolgozzanak már meg a pénzükért.

Frissítés:

Meglepő fejlemény: még ugyanennek a napnak délutánján felhívtak, és mondták, adjam meg a címemet, ahová postai úton küldik a kártalanítást. Hmm. Ez legalább korrekt.
De ettől még az a véleményem sajnos nem változott, hogy az automata elég gagyi és nem kellően vandálbiztos a telefonszám kiírás.